Gyerekkoromban gyakran „telket” vettek a hirtelen lakótelepre költöztetett emberek, mert valami hiányzott, vagy úgy gondolták, olcsóbb-jobb, amit maguknak termeltek. Az ő gyerekeik viszont sokszor annyira megutálták ezt a programot, hogy sokszor belőlük lettek a lekövezett, vagy tövig nyírt pázsittal (szélén pár tuja vagy ládában leander) kiüresített kertek-udvarok tulajdonosai, akik még a meggyfát is kivágták, hogy másszon rá a csuda, és söpörje a leveleit az, aki ráér, ők nem érnek rá.

Paradicsom, zöldbab? Ugyan minek, lehet a piacon meg a szupermarketben kapni fáradozás és kapálás nélkül. És el lehet így menni nyaralni két hétre anélkül, hogy bármi kiszáradna és megdöglene.

A Covid alatt aztán sokan döbbentek meg, mennyire függünk attól, mit lehet kapni a boltban, hogy is lehet beszerezni dolgokat, amiket megeszünk, de valaki esetleg a Föld másik felén termelt meg. A bezártság korában divat lett kertészkedni is, mint a kovász, a házi kifli meg az otthoni edzőterem meg a virtuális kávézások.

Aztán a Covid visszavonult – nem merem azt mondani, hogy eltűnt, bár akár el is tűnhetett – és ezzel együtt eltűnt a házikenyér-divat is. A kertes házakat se nézegetik annyian, mint akkortájt, mikor bele voltunk zárva az otthonunkba, ami adott esetben a nyolcadik emelet kettő volt, egy nyomorult erkély nélkül akár. És a nyolcadik emeletiek akkor nagyon, de nagyon irigyelték azokat, akiknek kertje, esetleg nyaralója volt. 

A kertészkedés most megint új felhangot kapott: egyrészt a rettenetes drágaságot akarják ellensúlyozni saját paradicsommal, barackkal, málnával, másrészt lassan bekúszott a fejünkbe a környezetvédelem gondolata is: ne kelljen végigutaztatni minden ennivalót sokszáz, sokezer kilométeren, éretlenül, vegyszerekkel kezelve, többrétegű csomagolásban, amiből aztán villámgyorsan szemét lesz.  

Ugyanakkor felnőtt egy generáció, aki akár vidéken se próbálkozott semmi ilyennel korábban. És esetleg megdöbben: ez ennyi munka, és ennyi kockázat? Tavaly volt tíz kiló barack a fán, idén meg öt darab, mert rossz időben jött a fagy?

Márpedig ez ilyen, és minél környezetbarátabban akarjuk nevelni a bármit, annál nagyobb a kockázata, hogy megsül, elfagy, megeszi a csiga, az ismeretlen fajú hernyó vagy bogár, titokzatos módon leszárad két éjjel alatt, vagy szép csendben belülről kezd el rohadni. Idén nálunk se volt egyetlen ép barack sem, valahogy megtalálták a hangyák, fúrtak bele lukat, a többi meg szépen körberohadta a lyukacskát, örültünk, ha a másik fele még ehető maradt.

Én szeretem a kertészkedést, a matatást a szabadban, tényleg jobb ízű a málna vagy a paradicsom frissen szedve, de muris látni, hogy a legnagyobb lelkesedést azok mutatják, akiknél ez tényleg hobbi és nem létkérdés. Akik meg tudják venni a boltban is, de milyen jól el lehet piszmogni vele, a kisgyerekek imádják maguk szüretelni az epret, a paprikát, a málnát, vagy bármit, amit elérnek (haladók próbálkozhatnak fára mászással is), de nincs dráma akkor sem, ha valami abban az évben mégsem sikerül.

Ahol tényleg tétje van a dolognak, azok csak csinálják, nem posztolnak róla semmit, aggódva figyelik az időjárásjelentést meg a vízszámlát, és néha mély sóhajjal feladják az elveiket, és megkérik az öreg szomszédot, hogy mégis permetezze meg azzal a csuda keverékkel az ültetvényt, mielőtt odalesz az egész egy hét alatt, mint a múltkor.

 A dolognak azonban, ha nem teljesen gépesített-nagyipari léptékről beszélünk, és nem fogadunk fel rá idénymunkásokat, tagadhatatlan van valamiféle spirituális része is, amit még az is megérez, aki csak pár tő muskátlival vacakol az erkélyen.

Én nem tudtam elég jól megfogalmazni ezt sosem, hogy a hangzatos blablák és coelhós mondások nélkül valahogy érzékeltessem, mit érez az ember, amikor nevelget mindenféle veteményt magában vagy többedmagával. Zazinak (talán sokan ismeritek vagy a Zazálea táskák, vagy a korábbi Mozog a zazi blog miatt) azonban sikerült, és ezt a posztot voltaképpen azért kezdtem el, hogy (engedélyével) idemásoljam az ő szövegét is:

A veteményben nem az a jó, hogy elvetsz egy csomag 500 forintos zöldbabot, és már 3 kiló termést leszedtél és meg hol a vége -- nyilván ez sem rossz, pláne, hogy nem is locsoltad, sőt, kapálnod sem kellett, csak úgy nőtt magától, szóval, tiszta nyereség, de igazából a haszon nem pénzügyi értelemben értendő, hanem abban, hogy olyat csinálsz, amit emberek évszázadok óta, hogy megvan a folytonosság.

Hogy ma, amikor tényleg eltávolodunk a természettől, a földtől, mert nem érünk rá, mert minek, ha meg lehet venni, mert van fontosabb dolog is, mert elavult dolog a földet túrni es aki mégis így tesz, az vagy csóró vagy valami beütése van vagy nagyon ráér, szóval, akkor kihúzni a földből a céklát, leszedni a zöldbabot, kiásni a krumplit, levágni a cukkinit, megtisztítani, megfőzni, megenni, az túl azon, hogy te termelted meg, visszacsatolás, kapcsolódás egy olyan életformához, amit talán már nem tudnál élni, mert nem akkor élsz, nem a te életed, de egy részét átmentetted magadnak.

Hogy lehet laptop, telefon, fb es insta, nem is veted meg őket, élsz is velük, de a te lábad akkor is piszkos tud lenni a földtől, a kétkezi munkától.

És ezzel a piszkos lábbal, kézzel meg tudod adni magadnak a tiszta élelmet.

És tudsz vihogni azon, hogy az egyik gömbcukkini erősen túlhordásos lett.”

Ja, azóta kutatások készültek arról, a kertészkedés valójában a lelket is gyógyíthatja.

 Vakmacska