A mai poszt viszonylag rövid, ezzel is ösztönözve mindenkit a tartalmában megfogalmazott ajánlás betartására. Érdekes módon a Pénzcentrum nevű portálon jelent meg a cikk, amely a szabad térben való tartózkodásra (azon belül is a „vad” tájban történő kalandozásra) biztat, több érvet is felsorakoztatva amellett, miért leszünk egészségesebbek, ha bizonyos időt RENDSZERESEN, gyerekkorunktól kezdve a szabadban töltünk, akármilyen idő is van éppen, és akármilyen évszak.
"A 20-5-3 szabály Dr. Rachel Hopman amerikai neurológus nevéhez köthető, aki e három számmal fogalmazta meg, mennyi időt lenne optimális a természetben töltenünk. Heti háromszor 20 percet javasol bármilyen természetes közegben, ez lehet akár a saját kertünk vagy a városi park is, mert ennyi idő már támogatja a városi létből fakadó stressz csökkentését. Havi 5 órát javasol fél-vad tájon tölteni, tehát egy közeli erdőben, vízparton, hogy elég fraktált lássunk – ezek a természetben különösen gyakran előforduló ismétlődő, szabálytalan mintázatok, amik szintén remekül pihentetik idegrendszerünket és például a fák, folyórendszerek, hegyek struktúrájára jellemzők. A hármas szám pedig arra vonatkozik, hogy évente 3 napot kellene mélyen a vadonban, a civilizációtól minél távolabb töltenünk, hogy a „vadon hatást” aktiválhassuk és lehetőségünk legyen valóban mély kapcsolatba lépni a természettel."
A kutatások szerint a mozgásfejlődésre, a kreativitásra, a természet megismerésére, és a lelki kiegyensúlyozottságra is jól hat, ha a természetben töltünk rendszeres időt, akár a szabadban altatást is kipróbálva. Pont a gyerekek – akik például városi környezetben általában csak szülői szervezésben, szülői felügyelettel mehetnek a szabadba (akár a közeli parkba, játszótérre, szomszéd kertbe is), azok, akik fejlődésére a leginkább hat, mégis ők azok, akik egyre növekvő időt töltenek beltéri szabadidős tevékenységekkel, technológiához kapcsolt szórakozással (a videojátéktól a filmnézésig).
„Mivel a gyermekek egyre több időt töltenek zárt térben, eszközeik rabjaiként, számos viselkedési rendellenesség kockázata fenyegeti őket. – írja a cikk. „Ha megfosztják őket a természet nyugtató és stimuláló hatásaitól, a következő tünetek alakulhatnak ki náluk:
- ingerlékenység
- figyelemhiány
- a körülöttük zajló események érzékelésének hiánya (place blindness)
- szenzoros érzéketlenség
- figyelemhiányos hiperaktivitás
- letargia
- elhízás
- magány
Egyik se hangzik túl pozitívan, tehát érdemes kipróbálni, mennyiben javul gyermekünk kedélyállapota (és a magunké is), ha sorok írójához hasonlóan mondjuk egy napot a Mátrában töltenek (nekem múlt hétvégén volt erre alkalmam). Mert valljuk be, sokszor mi vagyunk fáradtak, elfoglaltak, nem akarjuk megszervezni, hosszú az út a legközelebbi erdőig, vagy félünk a szokásos fázom-melegemvan-mithoztálenni-pisilnikell-elfáradtam-mitebédelünk-álljunkmeg-neálljunkmeg-másszunkfeloda-nemásszunkfeloda nyafiktól. Pedig az általános tapasztalat szerint ez legfeljebb a kirándulás legelején (és esetleg a legvégén) merül fel, közte van az önfeledt mászás-rohangálás-napozás, lepkekergetés, virág-és madármegfigyelés vagy megfelelő időjárás (vagy nem megfelelő lépés) esetén a patakban tocsogás, általános vigyor kíséretében.
És akkor most már a címet is megmagyarázom. Gyerekkorom egyik kedvelt ugratása volt, amikor a kipécézettet körbevették ünnepélyes külsővel, komoly arccal: „Nemesi rangot adományozunk neked!” „És milyen nemesi rangot?” „Márki.” „Milyen márki?” „Menj már ki.”
Vakmacska
A kép saját.
