Túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen…

Nincs 23. hét, nincs több kép, nincsenek cukik. Nincs erőm írni sem. Egyszerűen nem hiszem el.

Nem tudom a gondolataimat összeszedni sem. Mintha nem is velünk történne. Mégis mi lettünk a „miért pont mi”. Amitől az elején annyira rettegtem, aztán elhessegettem, mert fő a pozitív gondolkodás. Az anti-paramamiból szemvillanás alatt lettem egy összetört kupac. Nem kell már a telefonomnak csütörtökönként emlékeztetni az új kép gyártására, nem kell többé kenni a hasam, nincs szükség már övterelőre, és nem bírok ránézni a kis tipegőkre. Mégsem lesz szükség a babakocsira, és lemondhatjuk a kiságyrendelést is. Nem érzem őket mozogni, és ahogy ezt írom, egy újabb sírógörcs kap el. Annyira erősek voltak.

Hidegen és röviden a tényekre szorítkozva: december 30-án délután elkezdett fájni a hasam. De amolyan „nagydolgosan”. Annak rendje és módja szerint el is mentem, termeltem is, egy délután háromszor. Viszont a fájdalom megmaradt, sőt átcsapott menstruációs görcsökbe. Felhívtam a védőnőt, hogy ez mennyire normális, mert mintha olvastam volna olyat, hogy ilyenkor már fájdogálhat, mert a szülésre készül fel a méh. Azt tanácsolta, hogy vegyek be magnéziumot, és hogyha sűrűsödnek a fájdalmak, akkor irány a doki. Mire letettem a telefont, inkább úgy döntöttünk, hogy most azonnal megyünk. Gyöngyös volt legközelebb. Mire beértünk, már véreztem is. Az ügyeletes megvizsgált, csak a fejét csóválta. Diagnózis: méhszáj kinyílva, magzatburok a hüvelybemenetig lenyúlva. Visszafordíthatatlan a folyamat. Kaptam gyógyszereket, nem segítettek. Hajnal 2-től 5 perces fájásaim voltak. 8-kor jött a váltás is, ő is megvizsgált, ugyanarra az eredményre jutottak: vége.

Meg kellett szülnöm őket. Bár nagyvetélésnek nevezik még a 22. héten, mégis szülés lett belőle. Nagyon stramm srácok voltak… Egész éjszaka mozgolódtak, míg én „vajúdtam”. Ilyen erőseket még soha nem rúgtak, paplanon keresztül is jól érezhető volt. Aztán mégis… 2012. december 31-én 9 óra 5 perckor megszületett Milán, 500 grammal, 30 centivel, 35 percet élt, míg Zsombor 9 óra 22 perckor jött világra, 470 grammal, 31 centivel, ő 50 percet küzdött. Extrém fejletlenség. Ez szerepel a papírokon, mégis mennyit bírtak. És én láttam is őket. Gyönyörűek voltak, mint a képeken… A szülésnek altatás lett a vége, mert még a lepény is úgy tapadt, hogy nem akart lejönni. Minden erős volt, mégis ez történt.

Boldog új év, mi? Karácsony óta kapjuk a gratulációkat, és a „boldog babavárást”. Az új évben közölték velünk, hogy mivel a legények ilyen „életerősek” voltak, és élve születtek, ezért ki kell állítani a születésit, a halottit, és temetni is kell.

Össze vagyunk törve. Hol felváltva, hol egyszerre sírunk. Próbálnak segíteni a szülők is, de nem tudnak. Férjem megtanulta beadni az injekciókat, mert még hetekig szúrni kell véralvadásgátlóval. Javarészt csak bámulunk magunk elé.

Nem tudjuk, hogy lesz tovább, nem tudunk semmit sem. Nincs több ábránd arról, hogyan fogok két kis csomagot simogatni a mellkasomon, miközben nyugisan szuszognak. Nem fogom látni a mosolyukat, és soha nem ölelhetem őket magamhoz. Azzal próbálnak nyugtatni, hogy csak előre tekintsek, és majd lesz nekem még gyerekem. De én nem másikat akarok, hanem őket. A két erős fiút…

OriasCJ