Mi nők, évtizedek óta kűzdünk az egyenjogúságunkért. Első körben, hogy legyen jogunk szólni, aztán szavazni, majd a munkahelyeken egyenlő bánásmódot kapni és mára a háztartásokba is becsúszott az igényük a munkák igazságosabb megosztására.

Nők ezrei hangoztatják, hogy tudunk mi mozdonyt is vezetni vagy egy nagy céget. Lehet belőlünk jó vagy még jobb programozó is, mint egy férfiból, irányíthatunk kiválóan egy saját vállalkozást, versenyezhetünk súlyemelőként is akár, építhetünk saját karriert. 

És ez mind-mind így is van! 

Nyilván nem vágyik minden nő fellépni a férfiak magasra emelt dobogójára és nem is vagyunk rá mind alkalmasak, de van jogunk hozzá. Papíron. És fotelból. Onnan még megy az elfogadás. Aztán kilépünk az ajtón, bele a fenenagy világba, és a fentiek valahogy nem látszanak megvalósulni.

Persze, sokkal jobb a helyzetünk, mint mondjuk száz éve, mikor a nők java nem dolgozott munkahelyen (a vetemény, meg a család gondozása is komoly munka volt, lássuk be), van szavazati jogunk is, de még mindig nagyon patriarchális a társadalom.

Az elmúlt 17 évben összesen egy apukával futottam össze 12 évnyi nonstop játszóterezés alatt, aki GYES-en volt. Most látok némi változást, szerencsére, de még mindig nem övezi nagy lelkesedés azt az apukát, aki a pelenkacsere-hinta-homokozó kombó mellett dönt. Legyen az ok akármi. Furán gyanús tekintettel méregetik.

Szóval bármit is skandálunk a női egyenjogúságról, az önmagában csak szájtépés. És amíg nem indul el tömegesen a fejekben a változás, addig a dolgok csak cammognak, ahelyett, hogy haladnának.

Hogy mire gondolok?

Olyanokra, hogy kislánynak néznek egy kisfiút, mert fülig érő csigás fürtök mögül kukucskál ki a szende őzike szemeivel vagy kisfiúnak nézik a kislányt, mert csak fülig érő a haja. 

Hosszúhajú=lány. Rövidhajú=fiú.

És akkor jön a mentegetőzés, miszerint nem csak a fürtös haja, a piros kabát miatt is gondolta, hogy lány. Vagy nem csak a rövid haja, hanem a kék fürdőbugyi (ami amúgy fodros, na mindegy) miatt hitte fiúnak.

Megérkeztünk a színekhez, amik nálam a legjobban kiverik a biztosítékot. Itt kezdődik ugyanis minden, de minden, amivel már mi szülők, meg a babatermékeket dizájnoló cégek szépen, tudatalatt beépítik a fiús/lányos gendertudatot.

Kéket lányra ritkán. Zöldet se, meg sárgát. Bár ezek elvileg semleges színek, lánynak rózsaszínt vagy lilát képzelünk. A tervezők is. 

A fehér. Szerencsére legalább az egy tutibiztos semleges. Értem ez alatt, hogy igencsak ritkaság számba megy, ha egy babaruha semleges és mondjuk nem fehér. Sokszor még a fehéret is szánják valakinek. Ha pöttyös akkor lány, ha csíkos, akkor fiú. Erre asszociálunk és a boltokban külön fiús-lányos részlegen kereshetjük a ruhadarabokat.

A maci fiús, a cica lányos. Kék ruhákon autók, hajók, ilyesmik. Ez a tendencia.

Mikor ruhát szeretnék venni a gyerekeimnek, legtöbbször bánatosan nézek végig az állványokon. A lány részlegen a rózsaszín ezer árnyalata, itt egy fodor, ott egy csillám és ha ez mind nem elég, akkor még valami mesefigura tenyérnyi nagyságban kell a közepére. A szolídabb irányzatot követő boltokban elő-előfordul néha szürke, bordó nadrág vagy felső, amin van egy finom fodor, masni, ami jelzi azért, hogy ez egy lány ruha.

A fiúknak nagyobb szerencséjük van. Övék a színek garmadája! Kéktől a barnáig a narancssárgán át nagyjából minden szín megtalálható a palettában. Kivéve a piros. Mindkét nem számára karácsony táján lelhető fel, és slussz. 

Tehát mire a gyerekünk eléri a 2-3 éves kort, addigra mi szülők, de a gyerekek is pontosan tudják, hogy mik a lányos és fiús színek. Annyira, hogy a piros nadrágért megszólják a kisfiút a csoporttársak, hogy lányos (mert mondjuk se egy repülő vagy traktor nem jelzi, hogy ne lenne az), a kislányok ugyanezt kapják gyakran egy kékért. 

Pedig eredetileg pont fordítva volt! A piros és árnyalatai voltak a férfias színek, a halványkék pedig egy igazán nőies színnek számított, hiszen olyan, mint az ég színe. Légies.

A piros az erőt, az izmot szimbolizálta. A katonai egyenruhákon is fellelhető volt egészen a második világháborúig. Aztán történt valami.

A lényeg mégsem ez. Hanem az, hogy a ruhatervezők és a régi beidegződések már az egészen kis gyerekekben is sztereotípiakat alakítanak ki. Még a játékok is olyan sokszor nemenként más színűek. Egy állathangokat tanító, műanyag zongora is ott áll a bolt polcán kékben és rózsaszínben is, arra sarkallva, hogy válassz! Fiúnak vagy lánynak veszed?

Már talán egyre ritkábban, de még mindig hallani olyat, hogy az autózás nem lányoknak való vagy felhúzott szemöldökkel néznek emberek egy babázó kisfiút. 

Aztán a gyerek felnő, és egész kisfiú korában dorgálták, hogy ne babázzon, és ne akarjon macit tologatni játékbabakocsiban, hiszen az nem fiúknak való, majd a társadalom elvárja, hogy ezek után magáénak érezze az apaságot. Babázzon és tologasson babakocsit úgy, ahogy gyerekként lányosnak tartották. Viszont ha most azt gondolja, hogy a gyereknevelés az anya dolga, akkor elmaradott gondolkodású.

A nők helyzete ezen a téren talán jobb. Mi elhisszük, hogy képesek vagyunk helyt állni a férfias területeken. A kényszer az oka azt hiszem. 

A mai társadalom telis-tele elvált, egyedülálló anyákkal, akik már ezerszer bizonyították, hogy meg tudják csinálni a férfimunkát. 

Meg. Gyakran muszájból és cseppet sem önszántukból. Apák és anyák egyszemélyben,  a nőiesség mellett férfierőt is próbálnak magukra ölteni. Kemények, mint az asztal sarka. Mert kell. De amint belépnek a munkahelyükre, már ez nem számít. Nők. Gyerekkel. 

A nőnek először bizonyítani kell, hogy képes a "férfimunkára", míg egy férfitól ez elvárás. Pedig ők sem egyformák.

Nincs ez így jól.

A férfi, ha nem tud bekötni egy konnektort, akkor "béna", ha egy nő akarja bekötni, akkor a falnak támaszkodó gúnyos mosoly mögül villan a szemekben a "na azt megnézem".

Mindenki ismeri a lesajnáló mondatot az utakon, mikor egy autós hibázik vagy ügyetlenkedik. "Ilyet is csak egy nő csinál!" És hasonlók. Értem én. Van alapja, mert mi nők... Rám pont igaz lenne a dolog, utálok is vezetni meg nem is szoktam, szóval nem tőlem veszélyesek az utak. De ismerek kiváló női sofőröket (puszi Anyu és Hugi).

Viszont szeretek csempézni meg fugázni. Éppenséggel lehetnék burkoló is. Kedvem lenne hozzá. Miért ne!? Azt hiszem a női burkoló még az óvóbácsinál is ritkább jelenség.

Mi kell, hogy ez változzon?

A gondolatok a fejekben. A változás a szemléletben. Az a szülőgeneráció, aki nem áll be ebbe a gendercentrikus sorba, mikor szülővé válik. Aki babakocsit is vesz akár a kisfiának, megtanítja varrni, mosni, főzni. Teljes lelki nyugalommal autót ajándékoz a kislányának, elmagyarázza a konnektor működését, az autó mechanikáját. Nem mond olyat, hogy a fiúk nem sírnak, a lányok picsogósak.

Ha a kisfia táncos szeretne lenni, nem tolja, hogy legyél inkább rendőr vagy menjél boxolni. Ha a kislánya álmodik rendőrruháról, nem vesz neki tütü szoknyát vagy boxolni is engedi akár. És kiáll azért, hogy a piros farmer csak egy piros farmer, a kék pulcsi pedig csak egy kék pulcsi. Akinél a színek, csak színek. Aki a gyerekét az álmai felé tereli, legyen az bármi. Ne számítson, hogy azt a társadalom nem neki szánja.

Nem fiús vagy lányos. Csak játék, csak ruha, csak hivatás. 

Kyuubi