A fiam születése után a hathetes orvosi ellenőrzésen a doki nekem szegezte a kérdést, hogy milyen fogamzásgátlást szeretnék használni. Amíg aktuális volt, mindig kombinált bogyót szedtem, ami segített rendszerezni az amúgy teljesen összevissza jeletkező ciklusom, és a pattanásaimat is úgy-ahogy karban tartotta. Azt viszont szoptatás közben nem lehet, így maradt a mini tabletta, amiben csak egyfajta hormon van. Na, amíg a kombinált tablettától soha semmi bajom nem volt, az elvileg barátságosabb mini bogyó nálam állandó vérzést okozott.

Egy hét vérzés, egy hét szünet, aztán egy hét pecsételés megint, aztán egy hét semmi, majd újra kezdődött az egész elölről. Az orvos nem tudta megmondani, hogy a vérzés ideiglenes mellékhatás vagy tartós jelenség, ami engem egy csöppet sem nyugtatott meg. Teljesen megbomlott a nőiességem, folyamatosan piszkosnak és csúnyának éreztem magam, mert sose tudtam, hogy most épp nem vérzek vagy csak még nem vérzek, ami majdnem teljesen ellehetetlenítette az összebújást a férjemmel. Mintha egy féléves baba nem lenne elég nehezítő tényező a romantikázás beütemezésénél.

Az volt a terv, hogy az ünnepek után kicsit jobban odafigyelek majd magamra, újra elkezdek edzeni, ledobom azt az öt kilót, ami a terhességből még megmaradt, aztán nekikezdünk a tesóprojektnek. De novemberre teljesen kiborultam a tabletta mellékhatásától, és eldöntöttem, ami sok, az sok, többet nem szedem, majd azt a pár hónapot megoldjuk máshogy. Hát nem oldottuk meg máshogy.

December közepén mintha állandóan fáradt lettem volna, úgy éreztem, vonszolnom kell a tagjaimat már ahhoz is, hogy felkeljek a fotelból. Már épp időpontot akartam kérni a dokihoz, hogy kiderítsük, mi is lehet ez, amikor egy este a férjem csak úgy mellesleg meg nem jegyezte

„Nem vagy te terhes? Olyan ingerült vagy mostanában.”

Na, nem, az ki van zárva. De mi van ha mégis? Az megmagyarázná, miért vagyok egy mosott rongy mostanában. Másnap már a bolt mosdójában megcsináltam a tesztet. A szívem a torkomban dobogott, de nem tudtam eldönteni milyen eredményért is szurkolok. Amikor megjelent a két csík, mégis megkönnyebbültem, nem vagyok beteg, csak kicsit beintett a kistesó a terveknek.

A háziorvosom egy nagyon szimpatikus, orosz származású doktornő volt, aki shared care-t is vállalt. A kórház, ahol a fiam született, 40 percnyire volt az új otthonunktól, míg a helyi állami kórház 15 percre, így maradunk a helyi kórháznál, ami egy lényegesen kisebb, kevésbé felszerelt kórház, de ha nincs semmi gubanc, a célnak megfelel. A kórház terhesgondozásos létszáma már betelt, mire az orvosom elküldte a beutalómat, ezért maradtunk a shared care-nél, amikor is a háziorvos végzi az alap terhesgondozást, a kórházba csak a 14., 36. és 40. héten kell bemenni ellenőrzésre. A dokim az általános két ultrahang helyett eleve négy ultrahangot javasolt, aminek nagyon örültem, hiszen még nem felejtettem el a frusztráltságot, amit az első fiammal éltem át az első 12 hétben. Így most volt ultrahang a 8., 12., 20. és 34. héten. A 12. héten megcsináltattuk a kombinált genetikai tesztet, ami szerencsére negatív lett, a 20. heti ultrahangon pedig kiderült, hogy megint kisfiunk lesz.

Az első trimeszterben esténként tört rám az émelygés, és maradt az állandó fáradtság is, de hányni nem hánytam, és az émelygés is elviselhető volt, ha kerültem az erős illatokat és fűszeres kajákat. Legszívesebben csak vajas-sajtos szendvicset ettem volna az egész terhesség alatt. Sajnos a fáradtság a 2. trimeszterre is kitartott mellette, de mire kiderült, hogy az alacsony vasszintem okozza, már javában benne jártam a 3. trimeszterben. Emiatt az egész 9 hónap kicsit nyögvenyelősre sikeredett, és leginkább arra emlékszem, hogy fáradt voltam, és nem volt kényelmes a saját bőrőmben. Kicsit mintha a túlélésre játszottam volna, nem maradt bennem sok emlékkép erről a terhességről.  

A legnagyobb fejtörést az okozta, ki vigyázzon a nagyfiúra, ha nekünk az éjszaka közepén kell bemennünk a kórházba szülni. A fiam 13 hónaposan heti két napban elkezdte a bölcsit (childcare-t), én pedig visszamentem arra a két napra dolgozni. Másik két napon pedig házi oviba járt pár órára, akkor tudtam kicsit otthonról is dolgozni. A házi óvó néni sietett a megmentésünkre, aki nemcsak a szomszédban lakott, de nagyon jól össze is barátkoztunk, és felajánlotta, hogy átvihetjük hozzá a nagyfiút akármikor. Őt ismerte és szerette a fiamat, a házukat is megszokta már, ez tűnt a legjobb megoldásnak. Közben eltelt a kiírt nap, de nem történt semmi.

A kórházban kaptam időpontot 41+2-re, ha addig nem indul be magától, jelenjek meg indításra. Esténként viszont egyszer-kétszer éles fájdalmat éreztem elől a szeméremcsontomban, ami aztán reggelre el is múlt. Ez így ment vagy három este, míg nem egy reggel az ismerős hascsikarásra nem ébredtem. Ez volt a kiírt nap után három nappal. Már akkor üzentem a házi ovis barátnőmnek, hogy készüljön, ebből estére akár még lehet is valami.

Napközben szépen lassan és egyenletesen sűrűsödtek és erősödtek a fájások, valami határozottan beindult. Közben kiderült, hogy a férjem öccsének pont tanítási szünete volt az egyetemen, és el tudott jönni éjszakára. Így mi megfürdettük és lefektettük a kislegényt, nagybácsi meg vállalta, hogy éjszaka vigyáz rá, reggel pedig előkészíti az bölcsire. A szomszédék (a házi óvó néni és férje) pedig reggel értejönnek és elviszik a childcare-be. Ők olyan este 9-kor átjöttek és beszerelték az autójukba a gyerekülésünket, így minden sínen volt. Én délután cukkinit meg csirkét paníroztam, és igyekeztem minél többet álló helyzetben lenni.

Mikor átjöttek a szomszédék tisztázni a tervet, épp lerogytam a kanapéra pihenni. A barátnőm meggyőzött, hogy még ha nincs is semmi komoly esemény, azért hívjam fel a kórházat, legalább tudják, akármikor beeshetünk. Így is tettem, ami jó ötletnek bizonyult, mert így még viszonylag összeszedett voltam, és fel tudták venni az adatokat gond nélkül. Ezután elmentem zuhanyozni, de akkor már nagyon nem esett jól állni, hirtelen mintha összefolytak volna a fájások, és már erősen meg is kellett kapaszkodnom közben.

Úgy éreztem, ideje bemenni a kórházba egy helyzetfelmérésre. Mire odaértünk, a fájások szinte teljsen megszűntek. Biztos voltam benne, hogy hazaküldenek. Már majdnem éjfél volt, mire behívtak. A szülésznő felrakta a ctg-t és magunkra hagyott majdnem egy órán keresztül. A fájások jöttek ugyan, de már messze nem voltak olyan gyakoriak, mint otthon, zuhanyzás közben. Amikor visszajött a szülésznő, megvizsgált és kimondta az ítéletet, 1 cm. Na, bumm, mehetünk haza, hosszú menet lesz ez még.

De nem, legnagyobb meglepetésemre nem küldött haza, hanem azt javasolta, hogy menjek el mosdóba, aztán menjünk át egy szülőszobába, mert szerinte a fájások ugyan nem elég gyakoriak, de elég erősnek tűnnek, és második babánál innen már begyorsulhatnak a dolgok. Amint fölálltam a vizsgálóágyról, jöttek is menetrendszerűen a brutál fájások, és kezdődött a hányás is. Most szerencsére kaptam egy tálkát, így nem kellett kreatívnak lennem. A szülőszobáig egy örökkévalóságig tartott eljutni, annyiszor meg kellett állnom, mert vagy hánytam vagy jött egy fájás. De a midwife egyáltalán nem sürgetett, hagyott haladni a saját tempómban.

A szülőszobában kértem gázt, hátha most is segít valamicskét, és labdát. Állva nem bírtam lenni, mert úgy összefolytak a fájások, úgy éreztem, szétszakadok. Fekve még rosszabb volt. A labdán ülve, az ágyra görnyedve volt a leginkább elviselhető, miközben úgy kapaszkodtam a gáz csövébe, mintha valami mentőöv lett volna. Kaptam antibiotikumos infúziót, mert a 36. heti kenetem pozitív lett, de az is gyorsan lement. A férjem nem tudott segíteni, teljesen magamba fordultam és befelé figyeltem.

A szülésznő fél 4-kor bejött megnézni, hogy állunk. Addigra már semmi se volt jó. Már elmentem pisilni is, csak hogy történjen végre valami. Megvizsgált, 6 cm-re voltam akkor kitágulva. Teljesen elkenődtem, hiszen az első szülésem alatt, amikor erősködtem, hogy mondják meg, mégis milyen gyors tágulásra lehet számítani, azt mondták 1 cm 1 óra alatt átlagosnak mondható. Akkor még itt leszünk vagy 4 órát, az mocsok hosszú idő. A midwife látta rajtam, hogy elkeseredtem, és próbált vigasztalni. Azt mondta, érzi, ahogy a magzatburok nekifeszül a méhszájnak, akármikor elpukkanhat a burok, és akkor ebből ripsz-ropsz gyerek lesz. Ebből én csak annyit fogtam fel, hogy 6 cm, ez még nagyon sokáig fog tartani.

Felvérteztem magam a további küzdelemre, visszahelyezkedtem a labdára, miközben mondtam a férjemnek, próbáljon meg pihenni, ez még eltarthat egy darabig. Alig telt el fél óra, és egy nagy pukkanással elment a magzatvíz. Ugyanazzal a lendülettel a fájás sima fájásból átment tolófájásba. Épp csak annyi lélekjelenlétem volt, hogy felpattanjak a labdáról és kiáltsak a férjemnek. Annyira meglepődtem a tolófájáson, hogy csak annyit tudtam kibökni,

„Víz, víz!”

 és bőszen hadonásztam, nyomja meg a hívógombot. A szülésznő olyan gyorsan ott termett, mintha az ajtóban várakozott volna, és jött vele a csecsemős orvos és még egy nővér is. A férjemmel együtt lehámozták rólam a nadrágomat és bugyimat, és segítettek felmászni az ágyra. És már jött is a következő tolófájás, és vele együtt a gyerek is. A következő fájás úgy tűnt, mintha egy örökkévalóságig váratott volna magára, közben nekem ott alul szinte elviselhetetlenül feszített és égett mindenem. Ilyenre nem emlékeztem az első szülésből, és nem mondom, rendesen zokon vettem. A midwife dicsért, amiért szépen lassan haladok, miközben magamban én leszidtam a csillagokat is az égről, amiért nem jött az az átok fájás. Még jött kábé két-három fájás, és elő is bújt a kisfiam, vörösen és duzzadt szemekkel és orral. 2015 szeptember 2-án reggel 4 óra 17 perckor született meg 3700 grammal.

Gratuláltak és magunkra hagytak minket. Teltház lehetett, mert az orvos csak 7 óra után esett be, hogy összevarjon, amikor már elvileg a következő váltásnak kellett volna dolgoznia. A doktornő láthatóan kutyafuttában volt, de azért arra volt ideje, hogy elmutogassa a férjemnek, mit miért és hogyan csinál. Megnézte a méhlepényt is, közben azt is magyarázta a kíváncsi emberemnek. Az előző varrás mellett repedtem, azt kellett összeölteni, és bár a fájdalomcsillapító, amit kaptam, nem igazán vette el a tűszúrások élét, kimondottan hamar kész voltunk.

Ebben a kórházban minden szobában egy anyukát helyeznek el és dupla ágy van, így elvileg apuka is bent alhat. Ez nálunk sajnos nem jöhetett szóba, mert a férjemnek mennie kellett a nagyfiúért a bölcsibe. Délután bejöttek együtt megnézni a kistesót, a nagyfiam gyengéd volt és kíváncsi, és látszólag örült a kis jövevénynek, én pedig olvadoztam a boldogságtól. Másnap reggel megkérdezték, lenne-e kedvem egy nappal korábban hazamenni, mert úgy látják, minden rendben van velem is meg a kicsivel is, és úgy érzik, talán szívesebben lennék otthon a 20 hónaposom mellett. Nem tűnt rossz ötletnek, úgyhogy délre már otthon is voltunk, és megkezdtük a kétgyerekes családi életünket.

Katz

A szerző előző szüléstörténetét itt olvashatod:

Fogóval húzták ki belőlem a kisfiamat
A babámnak annyi haja volt, hogy a vákuum tappancsa hangos pukkanással jött le mindkétszer. Maradt a fogó.

ÍRD MEG TE IS SZÜLÉSED TÖRTÉNETÉT!