Úgy tűnik, hogy a héten ténylegesen megérkezett a hideg idő. Na, annyira nem hideg, mint ami október utolsó napjaiban és november elején normális lenne, de legalább már nincsenek huszonfokok napközben. Az is valami. Bár azért én még nagyon reménykedem, hogy ezen a télen végre lesz megint tisztességes mennyiségű hó, hiába nem láttunk már évek óta.

A hideg idő csapadékot is hozott bőven, szinte minden nap esett az eső, néha olyan vehemensen, hogy alig lehetett kilátni az ablakon. Ettől persze még nem áll meg az élet, ugyanúgy intézni kell a mindennapi dolgainkat és az ovi-fuvart sem lehet megúszni.

Ennek kapcsán találkoztam újra egy korábban már megfigyelt jelenséggel. Észrevettem, hogy vannak családok, akik olyan tiszta, tiptop babakocsiban furikázzák a gyerekeiket, hogy a miénkkel összehasonlítva rendszeresen lesül a pofámról a bőr.

Plázákban lehet ezzel gyakran összefutni; tologatják a csillivilli, patyolattiszta félmilliós járgányt, én meg úgy érzem magam, mintha éppen egy sártengeres tereprally-ról tartanánk hazafelé (ami sokszor meglepően igaznak is bizonyul). Tiszta szerencse, hogy a miénk nem került félmillióba, mert az is valószínűleg ugyanígy nézne ki.

Még nem jöttem rá, hogy hogy lehet ennyire tisztán tartani, pedig arra mérget vennék, hogy ők – velem ellentétben – nem a kézi autómosóba járnak a babakocsit lecsapatni.

A lányok sajnos még mindig eléggé taknyosak, de a múlt heti állapotokhoz képest már sokat javult a helyzet. Janka is kezd többé-kevésbé helyrejönni, már nem annyira nyűgös, de a betegség csúcsán felvett viselkedési jellegzetességeket még nem tudtuk teljesen magunk mögött hagyni.

Éjjel továbbra is 3-4 alkalommal ébred és tudom, hogy egyszerűen lehetetlen, hogy másfél-két óránként megéhezzen, de mégis csak úgy tudom visszaaltatni, ha megszoptatom. Többször próbáltam már csak cumival visszaringatni, egyszer-egyszer sikerült is, de olyan sokáig tartott, hogy teljesen feleslegesnek érzem a próbálkozást, amikor pár perc szoptatás után viszont gond nélkül elpilled.

Ráadásul a cumit annyira nem is favorizálja, mint annak idején a Nagy, helyette viszont simán elcsócsálná egész éjszaka a melleimet, amit csak azért nem hagyok neki, mert félek, hogy előbb-utóbb leáznának a bimbóim.

Nincs mit szépíteni a dolgon, kezeletlen cicifüggő a gyerek.

A férjem szerint csak tudja, hogy ő az utolsó babánk, ezért magáénak érzi a feladatot, hogy felhasználja az összes maradék energiámat.

Nem panaszkodni akarok, mert azon túl, hogy magamhoz képest kicsit le vagyok mostanában lakva, tényleg jól bírom a kiképzést – még a sokszori éjjeli ébredésekkel együtt is – de mentálisan azért elég rendesen megterhel a dolog.

Kevesebb, mint két hónapja már több napon keresztül is csak egyszer ébredt éjszaka, ahhoz képest ez elég masszív visszaesés. Először jöttek ugye a fogak, akkor azt mantráztam, hogy ha áttörnek, akkor elmúlik. Aztán jött a betegeskedés, akkor az tartotta bennem a lelket, hogy ez sem tart örökké.

Most viszont nem tudom mit gondoljak, már csak minimálisan folyik az orra, de még mindig ott vagyunk, ahol a part szakad. Nem látom a fényt az alagút végén, mentálisan már be is rendezkedtem arra, hogy most hónapokig így fog működni a gyerek.

Legalább, ha napközben aludna rendesen, de még akkor is csak háromszor-négyszer 20-25 percet tudok belőle kisajtolni. Jó, az elmúlt napokban már megfigyeltem, hogy ha az összes csillag együtt áll, akkor a nap közepén néha sikerül akár egy órát is aludnia egyben.

Ezért igyekszem most erre koncentrálni és rájönni, hogy hogyan tudnám ezt rendszeresíteni – már az is megkönnyebbülés lenne, ha erre be tudnánk állni és tudnék ezzel a felszabadult időtartammal kalkulálni.

A Nagy viszont minden téren csodálatosan viselkedik és irtó jó, hogy legalább arra nem megy el plusz energia, hogy őt fegyelmezzük. Egyáltalán nem féltékeny, nagyon jól behatárolta a buksijában, hogy Janka egy kisbaba, ezért nem idegesíti semmi, amit csinál.

A babasírás sem zavarja, viszont ami nekem a legmeglepőbb, hogy azon is csak nevetgél, ha a kistestvére belemarkol a hajába és jó erősen meghúzza. Ő, aki egyébként azon is nyafog, ha csak szimplán meg akarjuk fésülni.

Úgy látszik Jankának szabad, nekünk viszont nem.

Azért néha elfeledkezik magáról és ezer decibellel mondja a mondókáját vagy csak örömében úgy visít, mint akit ölnek. Ez az egyik olyan dolog, amit nem tűrünk semmilyen formában, van is előre megbeszélt következménye, ha megint rájönne a visítás.

A héten egy újabb visongós műsora után meg is kérdeztem tőle, hogy „ugye tudod, hogy mi lesz, ha megint visítani fogsz?”

A legnagyobb természetességgel, fapofával válaszolt: „Kutyabaj.”

Az indokolatlan és rendkívül idegesítő hangoskodáson kívül egyébként tényleg minta nagytestvér.

Írtam már róla, hogy az ő legféltettebb személyes tulajdona a bárányos nyunyója, nagyon nagy becsben tartja és anélkül elképzelhetetlen aludni mennie. A héten az egyik nap – amikor a baba megint éppen nyűgösködött – odaadta neki a kis plüsst, hogy hátha attól jobb kedve lesz.

„Anya, Jankának még mindig fáj a foga, igaz? Odaadtam neki a bárányomat és megbeszéltük, hogy ha szeretné, akkor meg is rághatja, hogy ne fájjon.” – ettől aztán teljesen elérzékenyültem.

Még a hét elején kitaláltuk, hogy október utolsó napjára mi is fogunk töklámpást készíteni. Több boltban is voltam, hogy faragnivaló tököt találjak, de nem kaptam sehol. Nem akartam viszont megszegni az ígéretemet, így vettem egy kerek, kívülről zöld étkezési célra árult tököt, hogy jobb híján majd elkészítjük a dekorációt abból.

Aztán a szerencse végül mégis ránk mosolygott, mert ahogy mentem a Nagyért kedden az oviba, észrevettem, hogy a piac parkolójában (ahol én is meg szoktam állni), egy bácsi a csomagtartóból lámpásnak való tököket árul.

Felvettem gyorsan a gyereket és így együtt battyogtunk vissza az árushoz, hogy ő választhassa ki, amelyiket szeretné. Keresett egyet magának, egyet nekem és még ahhoz is ragaszkodott, hogy vegyünk egy icicpici babatököt is, ami majd Jankáé lesz.

Végül aznap együtt faragtuk ki a díszeket, de az én ijesztő dizájnomat rendre leszavazta. „Anya, ne legyenek félelmetesek, csináljuk mindet boldog mosolygósra!”

Mindenszentek itt is munkaszüneti nap, de mivel sajnos megint elég esős-borongós időnk volt, ezért a nap nagy részét itthon töltöttük. Jól esett egy kicsit négyesben lazítani, pizsamában legózni és a kanapén lustálkodni, de azért este persze mi is kimentünk a temetőbe.​

Nekem kellemes emlékeim vannak a gyerekkori temetőlátogatásról november elsején, mindig nagyon élveztem a gyertyákat, lámpásokat meggyújtani, a már messziről látható pislákoló fényeket... Ugyan nem voltunk sokáig, de azért szerettem volna, ha a gyerekeim is megtapasztalják ezt az élményt.

Pénteken megérkezett hozzánk az öcsém, hogy eltöltsön nálunk egy hosszú hétvégét és végre találkozzon a legkisebb családtaggal is. A Nagy szokásához híven azonnal kisajátította (mint szinte minden vendégünket) és napokon keresztül kirakóztak, memóriakártyáztak, bunkert és garázst építettek, a kiskonyhában főzőcskéztek miközben a lányom negyedóránként kijelentette, hogy „én téged nagyon szeretlek!”

Neki egyértelműen a minőségi időtöltés a szeretetnyelve, azt értékeli a leginkább, ha valaki – akár órákon keresztül is – játszik vele, a tesóm pedig abszolút partner volt ebben, sőt kimondottan élvezte az unokahúgával töltött időt.

Szombaton közösen játszóházba is mentünk, ahol a Nagy természetesen megint az öcsémmel együtt akart bemenni - ilyen elkötelezett játszópajtás mellett a szülei rögtön másodrendű családtagok lettek.

Szombat estére viszont sajnos a tesóm és a férjem is lerobbantak, mindkettejüknek veszettül folyt az orra és már köhögtek is. A lányokat nem féltettem, ők már a szezonális bacikkal úgyis találkoztak, de azért a betegség rendesen rányomta a bélyegét a családi látogatásra.

Vasárnapra meg is állapítottam, hogy én egyedül vagyok egészséges. A Nagy első bölcsis éve után én már valószínűleg soha többé nem leszek beteg, olyan lettem, mint egy csótány, az atombombát is túlélném.

A csótány felett eggyel találhatóak az óvónénik, arra a szintre még nem sikerült magam feltornázni, de szinte biztos vagyok benne, hogy az már nem csak legyőzhetetlen immunrendszert, hanem halhatatlanságot is jelent.

A hét legfontosabb híre viszont egyértelműen az, hogy Janka négy hónapos lett! A friss itthoni mérlegelés szerint már 6350 gramm, azaz pontosan 300 grammot hízott az elmúlt 30 nap alatt.

Újdonság még, hogy időközben rájött, hogy van hangja és nagyon szórakoztató, ahogy próbálkozik különböző zajokat kreálni a morgástól, a dünnyögésen át, a nyüszítésig.

A nap legnagyobb részében viszont pont olyan hangokat ad ki, mint a kóbor bagzó macskák tavasszal.

Akármennyire aranyos is, azért nem éppen egy szívderítő babagőgicsélés, de ha lehet választani, akkor ezerszer inkább a bagzó macska, mint a milliónyi éjjeli ébredés.

Salty