halál család

Ez az élet rendje. Megszületünk, élünk, meghalunk. Azt is szoktak mondani, hogy az életben egyetlenegy biztos dolog van: a halál. Tudjuk ezt, mégis arculcsapásként ér, amikor szembekerülünk vele. Főleg, amikor valamelyik szerettünk távozik el.

Elérünk egy korszakba, amikor azt vesszük észre, hogy egyre többször járunk a temetőbe. Egyre több helyre viszünk virágot, egyre több gyertyát gyújtunk halottak napján. És döbbenten állunk, amikor elér a tudatunkig: egyre kevesebb az élő rokonunk felfelé.

Nemrég édesapám bátyja ment el. Tudtam, hogy beteg, de legutóbb, mikor meglátogattuk őket, semmi nem látszott rajta, a térdét fájlalta egy kicsit. De ez nem akadályozta meg abban, hogy pálinkával kínáljon minket, leültünk és sztorizgattunk, jókat nevettünk régmúlt dolgokon. Végtelen hálát éreztem, hogy van egy kis biztos sziget, ahol mindig szeretettel várnak: a családom.

János együtt lakott feleségével és a 92 éves nagymamámmal. Mama eltemette már a férjét, kisebbik fiát, szinte az összes testvérét. És most az idősebb fiát is elveszítette. Bele sem merek gondolni, elképzelni sem tudom, hogy mit érezhet. Már az is nagyon furcsa és ijesztő érzés, hogy most már csak egyetlen élő felmenőm van: a nagymamám.

Minden egyes látogatás végén úgy ölelem meg, hogy talán az lesz az utolsó. Szép kort ért meg, egészséges, szellemileg is fitt, nehezen tudom felfogni, hogy egyszer majd nem lesz. De végül mind elmegyünk...

János! Köszönöm a vidám pillanatokat, köszönöm, hogy gondoskodtál a Mamáról, köszönöm, hogy mindig volt két jó szavad hozzánk. Igyál meg odafönt egy pálinkát apuval, én még tartom lent a frontot!

Nyugodj békében!

Tünde