Esküszöm, ma sem tudom, hogy védtem volna ki. Bár néha értékelem a tudatos marketinget, mint hogyishívják, majdnem szakmabeli, van, amikor a pokolba kívánom. Kinőttük ezt a boltot, aranyoskám, vigasztal az előttem álló idősebb úr, sajnos tudom, ugyanezt a jelenetet a tizenháromezer négyzetméteres hiper-hiperben is előadhattuk volna. Vannak árucikkek, amiket nyilván úgy lehet a legeredményesebben eladni, ha az ember nemcsak képletesen botlik beléjük.
Nem járok túl gyakran két gyerekkel vásárolni, még csak az kéne, hogy kiborítsam a Kicsit a kocsiból, mint a múltkor valaki a Tescóban, de néha muszáj. A kis közért egy nagyobb lánc tagja, szeretjük a vajaskiflit ottan, meg hát összesen két nagyobb bolt van a közelben, ami gyalogszerrel is megközelíthető, a többi a zenés feláras, igaz tényleg éjjel-nappal nyitvatartó minibolt. Autóval van bőven „rendes” nagy szupermarket is, de Nutellát, macskaeledelt, friss kiflit a kisebbek is árulnak, mi pedig ilyesmiért mentünk.
Beállok a pénztár elé, szűk a hely, a babakocsi (nem is a legszélesebb fajta) épp hogy elsasszézik a keskeny folyosófélén. A Kicsi rettenetes kíváncsiságával nem számolok viszont, ő minden keze ügyébe kerülő dolgot meg akar fogni, teljesen mindegy, mi az: vécékefe, citrom, padlórongy, Ballantine's díszcsomagolásban. A pénztárnál persze a gyerekcsalogató izék vannak, ha még csak diszkrét ferde dobozban Sport szelet, rágó, ilyesmi, hát egye fene, de nem, ezek nagyban játszanak, nem is felnőttmagasságba teszik, egy legószerűen összeillesztett (de annál gyöngébb kohézióval rendelkező) műanyag torony, benne a lukak, a lukakba tűzve vagy háromszáz Chupa Chups nyalóka. Pont a babakocsiban eddig békésen üldögélő gyerek szem- és kézmagasságában, naná.
Persze a Kicsi megragadta az érdekes színes izét, nem volt annyi hely, hogy odébb húzzam, a gyöngén összerakott torony háromfelé esett, szórva a szélrózsa minden irányába a nyalókákat, még jó, hogy gondosan be volt mind csomagolva.
Mázlim volt, csak egy toronyrészecske esett le, és nem minden likból hullott ki a nyalóka, így csak vagy harmincat sikerült összeszedegetnem egyenként visszatűzdelve őket a lukakba, szidva a marketingesek anyja úristenit, meg azt a szerencsétlent, aki a lukas tartót tervezte, hogy egy laza mozdulattól hulljon az egész atomjaira. A Kicsi méltatlankodik, a sorban mögöttem állók nemkülönben, a pénztárosnő mereven bámul maga elé, nyilván én voltam a héten a nyolcadik hülye kismama, akinek a kölyke lerángatta azt a vacakot onnét. A Nagy szívja meg az egészet, normális esetben levág ilyenkor egy Hello Kitty csomagolású gömbrágó-összeállításra, most mérges vagyok a világ összes édességforgalmazójára, egyél fiam barackot, azt nem kell egyenként lukakba tűzdelni.
Tűnődöm, tényleg ennyire kétségbeesettek a marketingesek és értékesítők? Muszáj azt a nyamvadt tornyot PONT a gyerek orra elé tolni, máskülönben a tarka kutya se venné a cuccot? Nem gondolják, hogy a szülő dafke megtagadja ezután a vásárlást, pedig kevésbé tolakodó „kínálás” esetén engedett volna a gyerek kérésének? Na, ennyire nem érzem magam szakértőnek. De hogy minden babakocsimagasságban imbolygó nyalókatoronnyal ki van velünk – a vevőkkel, a gyerekkel, a pénztárossal – tolva, az fix. Ez nem nyalóka, hanem az, amit tenni szoktunk vele.
Vakmacska
