Vasárnap egy kora délutáni vonattal indultunk, anyukámmal kiegészülve hármasban a Balatonra. A vonatút a korábbiakhoz hasonló minőségben telt (Félreértés ne essék, sejtem én, hogy akik rendszeresen vonatoznak, azok vállrándítva tudomásul veszik a késéseket és a klíma hiányát, úgyhogy a végtelenségig nem is akarom húzni a témát. Családon belül viszont mostanra már "poén" forrás, hogy velem és a lányommal nem szabad vonatra szállni, ha ugyanis nélkülünk utazik valaki, akkor annál biztos, hogy olyan teljesítményen hűt a légkondi, hogy pulóverre van szükség.)

Boróka viszont ismét elképesztően jól viselte a közel 2,5 órás utat, oda és visszafelé is. A meleg mintha meg sem kottyant volna neki, nézelődött az ablakon, könyveket lapozgattunk, egy óra elteltével pedig mindkétszer elaludt.

A testvérem és a barátja már lent voltak a Balatonon, így hozzájuk csapódva kezdtük meg a nyaralást. 

A menetrend a legtöbb napon most is ugyanaz volt, mint múltkor. Délelőtt inkább a házban és az udvaron voltunk, a délutáni alvás után pedig kimentünk a partra.

Igyekeztem most kevésbé rágörcsölni a napközbeni alvásra, mert lehet hogy múltkor egy nap kivételével mindig sikerült aludnia, viszont a legtöbbet megelőzte egy ördögűzés-szintű negyven perc, amiről nehéz megállapítani, hogy tulajdonképpen megérte-e. Egyik nap pedig annyira "merész" voltam, hogy már délelőtt lementünk a partra, hogy legyen esély akár többször is fürdeni a Balatonban. A képzeletemben az első pancsolás után elfogyasztott nagyobb mennyiségű hekk után együtt alszunk el Borókával az árnyékos parton a strandolókat hallgatva, miközben lágy szellő cirógat. :) Alvás persze nem volt, de így is nagyon jólt telt az a nap (is).

A Balatonban összességében nem voltunk túl sokat. Minden alkalommal lementünk a lépcsőn, mi felnőttek megállapítottuk, hogy hűvösebb, mint július elején, de azért megszokható, Boróka viszont egy-két perc után felkéredzkedett a kezembe, és hiába próbáltam vissza-visszaengedni a vízbe, szerintem egy percen belül már nyújtotta felém a karjait, hogy vegyem fel. Ilyenkor inkább átsétáltam vele a kicsiknek kialakított "pancsolós" részre, ahol az iszapos partról lehet besétálni a tóba. Ott aztán felváltva gyurmázta az iszapot, vagy ücsörgött a bokáig érő vízben.

A nyaralás egyik fénypontja volt, hogy apukámmal háromszor is találkoztunk. A szüleim már rég elváltak, és bár a kapcsolat jó maradt apukámmal, az idő előrehaladtával eléggé megritkult, amin nem segített, hogy a fővárostól egészen messze költözött az élettársával. A kislányom születése egyértelműen szorosabbá fűzte a viszonyt, bár a távolság miatt, ez főleg az online térben bontakozott ki. Mivel a Balatontól nem messze laknak, ezért mindenki kapott az alkalmon, hogy most ilyen közel vagyunk egymáshoz. A három nap alatt volt közös strandolás, társasozás és szalonnasütés is. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy a válásuk ellenére a szüleim (mára már abszolút) jó szívvel gondolnak egymásra, így ezek a közös programok szeretetteljes légkörben, sok nevetéssel telnek.

Ahogy haladtunk előre a hétben, először a testvérem barátja ment haza, majd a húgom, pénteken pedig mi jöttünk el Borókával.

Egy hangyányival kevesebbet voltunk most lent, mint júliusban, de az utolsó napokban már nagyon hiányzott a megszokott környezet, a lányomba pedig az idő előrehaladtával egyre többször bújt a kisördög, ami miatt még inkább vágytam haza.

Most is nagyon jó élmény volt a nyaralás, de elképesztően lefárasztott és ez leginkább itthon mutatkozott meg. A nyaralás utáni napok nagy részét fekvéssel és szunyókálással töltöttem.

A vasárnap pedig különleges nap volt számunkra, ez volt az első házassági évfordulónk. 

A férjem hat év együtt "járás" után kértem meg a kezem 2020 nyarán. Ekkor már hónapok óta "szabad utat engedtünk" egy esetleges gyermekáldásnak, és szerintem jópofa fintora a sorsnak, hogy az eljegyzést követő hónapban meg is fogant a lányunk. Az esküvőt így viszont elnapoltuk, de nem akartuk a végtelenségig halogatni, mivel a kezdetektől legalább két gyerekben gondolkodtunk lehetőleg kis korkülönbséggel.

Őszintén megvallva azért izgultunk belevágni az esküvőbe egy kicsi tipegővel, de mindig a "most vagy soha" illetve a "nem tudhatjuk mikor lesz rá jobb időpont" győzött, amikor pedig '22 februárjában kitört a háború, akkor még inkább munkált bennünk, hogy ha addig nem lesz semmi világrengető katasztrófa, akkor meg kell tartanunk az augusztusra tervezett lagzit, mert a jövő egyszerre még kiszámíthatalanabbnak és komorabbnak tűnt.

Végül a közeli családtagjaink és barátaink előtt megtartott szertartáson örök hűséget fogadtunk egymásnak. 

Boróka elképesztően aranyos volt, úgy jött-ment a szertartás alatt, incselkedett mindenkivel mintha mindig is az esküvőre készült volna. :)

Később inkább a kezemből figyelte az eseményeket, amikor pedig már a fáradtság legyőzte a kíváncsiságot akkor az utazóágyában aludta át a ránk jellemző, jó hangulatú, de meglehetősen fékezett habzású lagzit.

Az a nap végül minden korábban felmerülő nehézsége, aggódása és izgalma ellenére tökéletesen alakult, és bár senkit nem akarok arra buzdítani, hogy egy tizenöt hónapos babával vágjon bele az egészbe, számunkra ez is minden várakozást felülmúlóan jól sült el, és ha nem is fog rá emlékezni, remélem, hogy később a fényképeket visszanézve, Boróka számára is különleges lesz, hogy ott volt a szülei esküvőjén.

Az évfordulóra nem terveztünk semmi programot, végül aznap egy hirtelen ötlettől vezérelve mégis elmentünk hármasban egy közeli étterembe, ahol most voltunk először.

Még ha nem is csináltunk valami szuper különlegeset aznap, számomra tökéletes ünneplése volt az esküvőnknek és az együtt töltött lassan 9,5 évnek.

Polli