Év elején még csak lopakodott. Jöttek a hírek furcsa iskolaigazgató-váltásokról és az azt követő, időnként szélsőséges reakciókról. Szülői döbbenetekről, mikor kiderült, a korábban neves szakiskolában épp a szakmai felkészítéssel lesz a gond, ha a diákok a korábban használt helyszínre legfeljebb önerőből tudnak eljutni, a frissen hozott osztályfőnöknek lövése sincs a szakterületről, a kollégiumban pedig 7 gyerekre jut egy darab szekrény.  Aztán jöttek a hírek, hogy aki nem spájzolt be krétát, tisztítószert, nem kért a szülőtől vécépapírt vagy fénymásolópapírt, az januárban bajba kerülhetett, mert a frissen szervezett állami mamutnak még nincsenek megfelelő eljárásai a helyzet kezelésére, hiányoznak a megfelelő hatáskörök, dokumentumok, szerződések és szabályzatok, meg olyasvalakit se nagyon találni, aki megbízható információkat képes adni. Mostanra már ott áll a helyzet, hogy a pedagógus-szakszervezet belengette a februári többnapos sztrájkot. Jól nézünk ki.

Ha eljutnak idáig, akkor éppúgy zárva lesz a suli, mint korábban Szlovákiában, mi meg törhetjük a fejünket, hova tegyük a gyereket. Szlovákiában tavaly  novemberben nem cicóztak, bezárták a sulik többségét, pedig ott „csak” a béremelésben nem tudtak megegyezni. Itt kicsit összetettebb a probléma.

Az államosítási folyamat elleni első petíciók már megszülettek, és nem kevesen csatlakoztak azóta. „A közoktatásban kialakult rendkívül bizonytalan, kiszámíthatatlan és aggasztó helyzetben a budapesti Kölcsey Ferenc Gimnázium 61 tanára egyetért és azonosul a Szilágyi Erzsébet Gimnázium tanárainak nyílt levelében foglaltakkal, és támogatja a kezdeményezést” – írta az fn.hu-nak Törley Katalin, az iskola tanára, közalkalmazotti tanácsának elnöke. A petícióban leírt súlyos problémákat Kőbányán is tapasztalták. "Egyetértünk követeléseikkel, és támogatjuk a közoktatás helyzetének megoldására tett erőfeszítésüket. Akciójukhoz csatlakozunk" - így a Kőbányai Szent László Gimnázium 72 tanára.” – áll a hírben, és várhatóan újabb iskolák, tantestületek fognak a napokban még csatlakozni.

A suli-államosításra én korábban sem bírtam mást mondani, mint a szokásos szövegemet, ha a gyerekeim belegyalogolnak a csontszáraz utca egyetlen pocsolyájába, vagy sokadszori figyelmeztetésre se hagyják abba a szobai őrjöngést, ezzel végül saját játékukat törve össze: hát eeeez meg mi a lópaci retkes pimpilimpijének kellett most? A kérdést – igaz, civilizáltabb formában – karácsony előtt feltettem annak az egyetlen embernek, aki úgymond része a „rendszernek”, ezzel együtt civil formájában teljesen normális, szavahihető embernek, rokonszenves szülőtársnak tartom, aki maga is tanár, ráadásul.

A biztatás, hogy esetleg vaklárma és bérrettegés az egész, sajnos nem bizonyult igaznak, bár tény, a mi gyerekeink iskolája látszólag zavartalanul működik még. Az, hogy szükséges áldozatot hozni azért, hogy pár vidéki világvége suliban legyen tanár, tábla, kréta, fűtés és fizetés, az nekem nem elég erős indok, ha csak a vécé koszos otthon, nem öntöm le hipóval a hálószobát vagy a család macskáját is. Amikor pedig az is szóba került, hogy az meg milyen már, hogy a szomszéd kerületekből az egyik a miénkhez képest kétszeres cafeteriát ad a tanároknak, a másik meg a felét sem, akkor mi tagadás, elővettem a rendelkezésre álló legostobább arckifejezésemet, és megkérdeztem: „és ha senki nem kap semmit, az megoldja a helyzetet és mindenki örül is neki?”

Annyira azért nem csodálkozom, hogy erre már nem született válasz. Azóta igen, hiszen a tanárok a hírek szerint sztrájkra készülnek.

A változások némelyike mellett egy nagy tudású barátom érvelt még. Nagyvállalati felsővezető, gimnáziumi tanár feleséggel. Szerinte korábban sok tanár nem tudott élni a rá zúduló szabadsággal, nem kérték számon a minőséget, az intézmények pedig nem szelektálták ki az alkalmatlanokat („te, hát szülői lázadás csak akkor tör ki, ha a tanár nemcsak nem tanít, de még szemét is…”), a bevezetendő szakmai felügyelet pedig máshol sem ismeretlen. Nagy tudású barátom koordinátarendszerét ismerve egy valóban szakmai alapon nyújtott követelményrendszer és ellenőrzési mechanizmus kétségkívül vezethet előre is, csak félek, se nagy tudású barátom stratégiai gondolkodásmódja, se mérnöki precizitása nem volt meg a tervezők és végrehajtók fejében, ezért is van most ekkora katyvasz.

Gyerekkoromban viszonylag rendszeresen előfordult, hogy a tankönyv-ellátmány egy része csak szeptember közepére érkezett a suliba, lásd szocialista tervgazdálkodás. Olyan is volt, hogy a professzor-tudású tanár épp csak nem nevezte híg székletnek az egyetlen hivatalosan használandó „vonalas” történelemtankönyvet, és teljesen másból tanított, ám az iskolavezetés akkor szemérmesen elfordult, bízva tanárunk szakmai alkalmasságában (az idő egyébként egyértelműen őt igazolta). Vécépapír vagy modern technológia akkor sem állt rendelkezésre, és tanárainkat sem vetette fel a pénz –  bár a többség talán kevésbé volt reménytelen anyagi helyzetben, esetleg akkor ez kevésbé volt feltűnő. Mi is sokan voltunk, sőt, délelőtt-délutáni váltásban osztoztunk az erősen átlagos felszereltségű tantermen, a kopott padokkal. De könyörgöm, én negyvenhárom éves vagyok, a világ máshol tart azóta, biztos, hogy a gyerekeinknek is végig kell játszaniuk ugyanazt, amit már mi is utáltunk?

Hogy béremelésre nem futja, azt még értem, de a többit… akárhányszor gondolom végig, csak arra jutok, pont ezt, pont most, pont így mi a csudának kellett?

Néhai Klebersberg gróf meg nem tudom, csuklik-e, vagy forog a sírjában.

Vakmacska