Meg kell mondanom, hálát adok az égnek, hogy nincs olyan gyerekünk, aki idén akarna felvételizni bármilyen felsőoktatási intézménybe, bár a keretszámok ma már megjelentek ittitt meg máshol is, és lassan az is kiderül, mennyit kell fizetni az adott helyen, ha a támogatott képzésbe nem jut be valaki, de sok idő nincs a döntésre, főleg azoknak, akik olyan szakra vagy intézménybe jelentkeztek volna, ahol nagyrészt megszűnt az ingyenes képzés lehetősége, a fizetős képzést pedig se önerőből, se hitelből nem akarják vállalni. 

Rosa Rugosa múltkori blogbejegyzéséből az is kitűnt, azért is hálás lehetek, mert szakmát tanulni akaró tizennégy évesem sincs éppen, mert az ő lehetőségeikről sem volt egyszerű tájékozódni, épp csak az az aprócska infó hiányzott a megfelelő időpontban, hogy melyik szakmát melyik iskolában lehet megtanulni. Azt is sejtem, hogy egyelőre az sem feltétlenül lesz mindenhol egyértelmű, hogy hány év alatt lehet a választott szakmát megtanulni, milyen gyakorlati lehetőséggel,  és mi lesz a bizonyítványra írva végzettség gyanánt.

A négy, hat, nyolcosztályos gimnáziumok többsége egyelőre megúszta, aki szeretné, még a központi felvételi feladatlapok némelyikét  is megnézheti az Eduline honlapján. Más kérdés, hogy hány marad majd belőlük pár év múlva, illetve mi lesz például azokkal az alternatív vagy kéttannyelvű középfokú oktatási intézményekkel, amik nagyobb arányú létezésével bizonyos nyilatkozatok alapján „nem igazán számolnak a jövőben” , legfeljebb meghagynak párat mutatóba, az elitképzés fellegváraként.

Az Oktpolcafé bejegyzése nálam valamivel világosabban magyarázza el, hogy a hirtelen és brutális felsőoktatási átrendezés a „támogatni kívánt” tevékenységek és karok egy részét is magával ránthatja, mivel a megmaradó  létszámokkal  és struktúrákkal   pénzügyileg fenntarthatatlanok lesznek, főleg ha nem sikerül elég embert becsábítani a fizetős képzésekre, a költségeket pedig az emelkedő árak, vagy épp a kötelezően megemelendő bérek ugrasztják meg. Ez akár azok tanulását is bizonytalanná teheti, akik már másod-vagy harmadévesként tanulnak egy adott intézmény egy adott szakán.

Hoffman Rózsa bicskanyitogatónak tűnő tanácsánál (elég univerzális az emberi elme, tessék egy évet otthon tanulni a kémiát, és jövőre természettudományra felvételizni, kedves pénztelen jogász-vagy közgazdászaspiránsok….) engem sokkal jobban megdöbbentett, amit úgymond egyszerű polgártársaktól hallottam a témában. Zömében olyanoktól, akik túl a negyvenen meg az ötvenen nyilván tandíjat nem nagyon láttak, viszont megszerezték azt a diplomát, ami jelenlegi boldogulásukat is biztosítja. Az egyikük, a férje cégében saját bevallása szerint „dolgozgató” ötvenes hölgy kedves mosollyal felelte, hogy „… Hát lehet, hogy nem is lett volna olyan nagy baj….” mikor egy tőmondatban közöltem, hogy ma én nyilván takarításból lennék kénytelen megélni, ha anno özvegyen nevelő pedagógus anyámtól vártak volna többévnyi  fizetésének megfelelő  tandíjat az én főiskolai képzésemhez.  Rémülten hallgatott el, majd zavartan hozzátette, hogy nem „személyesen” értette, amikor meglátta azt a villanást a szememben, amiből látható volt, centikre vagyok attól, hogy képen töröljem. Az volt a szerencséje nyilván, hogy nem a lányomnak-fiamnak kívánt efféle fényes karriert sok szeretettel és empátiával.

„Miért fizessek én a más gyerekének tanulásáért?” – kérdezte az egyébként kedves, okos, többgyerekes közgazdász is. Megállt bennem az ütő: ha erre haladunk, nyilván pár év múlva nekem szegezi valaki azt is, mi a fekete fenéért fizetne ő azért, hogy az én büdös kölköm általánosba járhasson. Ha azt mondja, az ország anyagi helyzetéhez és teherbíró képességéhez kell igazítani minden közszolgáltatást, így a felsőoktatás ingyenes részét is, talán még egyet is értek vele, bár nem ez az a terület, ahonnét szerintem a legcélszerűbb forrást elvonni, ha már el muszáj vonni valahonnan. A leplezetlen önzés ilyen nyílt megnyilvánulásai azonban újak számomra – mintha pár évvel ezelőtt ez még kevésbé lett volna ilyen büszkén vállalható vélemény.

Márpedig a felsőoktatásban és a szakképzésben hirtelen előidézett káosz Radó Péter előrejelzése  alapján kismiska lesz ahhoz képest, amikor az ország összes alapfokú  iskoláját, tanterveit, működését kell majd átvenni és átszervezni egyszerre. A bejegyzést olvasva elkezdtem tűnődni, hogy az akkor negyedikes gyerekemnek lesz-e tankönyve szeptember elsejére,  kifizetik-e rendben az iskola számláit, a tanító néni bérét, és fogom-e tudni, mit csináljak, ha mégis szívesen adnám valamiért hatosztályos gimnáziumba a következő évben.

Változni és változtatni természetesen muszáj, mindenhol és mindenben, időről időre. De nem járunk jól, ha igen-igen bonyolult kérdésekre csak irtózatosan leegyszerűsített,  primitív válaszok születnek, kihagyva az elméleti részből az oktatáskutatás legújabb eredményeit, a gyakorlati megvalósítás részleteiből meg a józan észt, esetleg a négy alapműveletet. Az oktatás ugyanúgy szakma, mint a hídépítés, a programozás vagy a fogászat.  Illő lett volna ezt valamennyire tiszteletben tartani, nem néhány ember egyéni nünükéje mentén (amik ráadásul évről évre változnak....) dönteni az utolsó pillanatban. Csak remélni tudom, hogy a Margit híd nem így készült, mert ha igen, máris megírom a végrendeletemet, mielőtt átkelnék rajta.

A magyar közoktatás egy nagy, tömegénél fogva is nehézkes hajó, amit úgy lehet a legkönnyebben beleborítani a vízbe, ha hirtelen egy hatalmasat csavarunk a kormányon, elvégre nem érünk rá totojázni, tessék megfordulni egyetlen perc alatt, ha mi úgy akarjuk.

A Costa Concordiának elég volt egyetlen nem átgondolt, merész manőver.

A magyar közoktatás hajóján a mi gyerekeink ülnek.

Vakmacska