Mielőtt belekezdenék, előrebocsátom, hogy a vajúdásom lefolyása miatt nem hibáztatok senkit. Több, mint 24 órát vett igénybe – habár az aktív rész alig ötöt – tehát bőven adtak időt rá, hogy magától beinduljanak az események. Sajnos nem tették. Azért tartom fontosnak, hogy megosszam a történetem, hogy az olyan kismamák, akik háborítatlan szülésre készülnek (pláne első szülők!) felkészüljenek, hogy nem feltétlenül alakul minden ideálisan, és könnyen meglehet, hogy a szülésük minden lesz, csak háborítatlan nem.

A történetünk 2013. január végén kezdődött, amikor úgy döntöttünk (leginkább döntöttem, hiszen a férjem már évek óta szeretett volna gyereket), belevágunk. Mivel a családjainkban több párnál is problémás volt a megfoganás, én borítékoltam, hogy nem lesz egy egyszerű menet. Azonban már áprilisban meglett a pozitív teszt.

Már az elején sem volt zökkenőmentes a menet. Ugyebár pozitív teszt után két nappal már loholtam a kerületi nőgyógyászhoz, ahol legelőször is kenetet vettek méhnyakrák szűréshez, ha már ott vagyok. A pálca vége vöröses-barnás volt, amit a kedves Doktorúr gunyorosan nyomott az arcomba „Ez micsoda?” Azért még áttessékelt az ultrahanghoz, amin nem látszott semmi (nem meglepő, alig voltam két hetes). „Jó-jó, azért csináljunk egy kórházi tesztet. Holnap jön laborra, délután az eredményért, és ha pozitív, azonnal feljön a rendelésre, ha negatív kér időpontot jövőhétre.”


Másnap délután remegő kézzel nyúltam a leletért, majd lassan leültem, és úgy néztem meg. Pozitív. Némi vitatkozás után a betegirányításon (elvileg csak időpontra lehet menni nőgyógyászati rendelésre), gyorsan bejutottam a rendelőbe, ahol nem a megszokott orvosom volt. Előadtam a helyzetet, majd ő is megultrahangozott, ő sem látott semmit. „Nem baj, lehet, hogy még túl pici. De ez a vérzés-szerű engem is aggaszt.” És megmutatta a hüvelyi ultrahang fejét, ami szintén barnás-pirosas volt. A manuális + szemmel végzett vizsgálat kiderítette, hogy méhszájsebem van, az szivárog. Egy ötperces szentségelés után (egyes kollégák hogy lehetnek ilyen idióták, hogy egy ilyet nem vesznek észre, és kezelnek időben) kaptam következő hétre időpontot.
Az ezutáni vizsgálatnál már ott volt a petezsák. Hetekig vérezgettem-barnáztam még, de igyekeztem nem kiakadni rajta.

Többszöri szivárgó vérzés, 3 hónappal későbbi rákszűrésen kimutatott HPV vírus, és 25. héten végzett féreghajtás után, a 35. heti ultrahangon kiderült, hogy a 31. héten gyönyörű koponyvégű fekvésben lévő babám hartántba fordult. Két lehetőség volt: a.) várunk, hátha visszafordul, de ha nem, akkor programozott császár a 39. héten; b.) betöltött 37. héttel kintről megpróbálják irányba fordítani. Egy hetem volt, hogy eldöntsem. Próbáltam fórumokon megtudni, hogy milyen az a külső fordítás, de mindenhol csak azt találtam, hogy „jajjnemszabad”, meg „nem mertem bevállalni”, valamint litániákat, hogy a baba nem véletlenül van abban a pózban, ahogy. Szedtem homeo bogyókat, amik elvileg segíthetnek ilyen helyzetben (sajnos nem jött be), aztán végülis a császármetszéstől való zsigeri viszolygásom erősebb volt, mint a befordítástól való félelmem. Biztosítottak, hogy folyamatosan figyelni fogják ultrahanggal, és ha baj van, azonnal visznek a műtőbe – a beavatkozás sikeres volt, bár közel sem kellemes. Az egyik orvos a pici fenekét nyomta, a másik a fejét (amit korábban bomba biztosra beékelt a bordám alá), és így áttuszakolták - mintha az összes belső szervemet más helyre raktak volna.

Ezután heti rendszerességgel ultrahangoztak, ami egészen pontosan egy alkalmat foglalt magában, hiszen 38 hét 6 naposan éjszaka elfolyt a magzatvíz. Természetesen hirtelen felindulással azonnal hívtam a dúlám, és bementünk a Szent István Kórházba, ahol még jól be is szóltak, hogy nem kellett volna azért ennyire sietni – de mindegy, most már ott maradok. Beültettek a vajúdóba, rám rakták a CTG érzékelőit: a kis Drágám békésen szundikált.

Jeleztem, hogy az alternatív szobába szeretnék menni. Korábban az orvosommal megbeszéltem, hogy ha a körülmények olyanok lesznek, vízben szülünk, és én teljesen meg voltam győződve róla, hogy ez még mindig esélyes. De ha nem is a kád, a bordásfal mindenképp hasznomra lehetett – volna.

Méhszáj vizsgálat után (ugyan az az 1 centi, mint két nappal ezelőtt) meg is kaptuk a szobát, és pihenésre utasítottak, mivel „ez el fog tartani egy darabig”. Az istvános alternatív szobáról egyet érdemes tudni: pihenésre legkevésbé sem alkalmas. Egy franciaágy méretű kemény valamit neveznek ágynak, ami a létező összes csontot képes nyomni egy fekvő emberben. Ezért is, és a gyakori cserélgetést igénylő betét miatt is egész éjjel másfél órát aludtam; közben gyenge, rendszertelen fájásaim voltak.

Délelőtt tízkor bejött az egyik szülésznő, hogy fáradjak a vizsgálóhoz. Tíz perc álldogálás után odajött egy orvos:

- Magának kell ballont berakni?
- Elnézést?
- Ballont..
- Öhm, nem tudom. Bejött a szobába egy szülésznő, és ideirányított. - azzal be is fordult a sarkon az említett hölgy, és nyugtázta, hogy én vagyok az, akinek ballont kell felhelyezni (magamban elmorogtam egy kösszazinfótbanyek-et, és felmásztam a vizsgáló székre).

Nagy nehezen kihúztam belőlük, hogy most akkor mi is fog történni, mert természetesen maguktól semmit sem mondtak. A ballon egy  olyan eszköz, amit felhelyeznek a méhszájba, majd megtöltik folyadékkal a végét. Arra hivatott, hogy ezzel tágítson, és méhösszehúzódásokat generáljon. Mivel elég magasan van a méhszájam, szenvedősen ment a felhelyezés (véremet is hullattam az ügy érdekében), de a harmadik nekifutásra sikerült. A vaginámból kilógott egy körülbelül 20 centi hosszú szilikon csőszerűség, ami megakadályozta bárminemű igyekezetemet a kényelmes labdán üldögélésre, ráadásul a mosdó-köröket is jócskán megbonyolította. Átültettek egy szomszédos szobába, ahol ismét CTG-re kötöttek, és kaptam egy olyan adag antibiotikumot, amitől a következő minimum 20 évben nem kéne betegnek lennem (majd a továbbiakban kaptam ebből még két adagot). A kis Drága még mindig szundikált.

Ezután felváltva sétáltam/lépcsőztem a szülőszobákon kívül, és próbáltam pihenni. A dúlám illatos olajjal masszírozott, forró borogatást tett a hasamra és a derekamra, valamint homeopátiás bogyókat  adagolt. Mivel enni nem ehettem rendesen, pár szem pogácsát falatoztam egész nap, némi karamellás tejjel és sokliter vízzel öblítve. Próbáltam jógás tágító pózban üldögélni, a hasamat pedig határozottan lefelé masszíroztam - de semmi sem használt, egy-két kis semmilyen fájásom volt.

16 óra körül bejött a fogadott orvosom, megkérdezni, mi a helyzet. A ballonomba pumpált még egy kis vizet, és megbeszéltük, hogy ő most elmegy karácsonyi ajándékot vásárolni, de itt lesz a közelben, úgyhogy ha nagyon belehúznék, fél óra alatt ideér.

Két órával később ismét bejött az akkor még épp műszakban levő szülésznő, és mondta, hogy eddig tudtak várni: oxitocint kell kapnom. Jó-jó, de attól még lehet-e esélyem arra, hogy kádban szüljek? -Dehogyis! Folyamatosan magán lesz a CTG, azt nem lehet vízbe tenni! Jobb is, ha átköltözik egy másik szobába, ott kényelmesebb lesz. Nem is értem, hogy az éjszakás kolléga miért tette az alternatívba, hiszen egyértelmű volt a maga kórtörténetével, hogy nem fog egyszerűen megszülni. De ne aggódjon: az érzékelőkkel a hasán is tud majd különböző pózokban vajúdni.

Itt érkezett el az a pillanat, amikor kerülgetett a sírás: fáradt voltam, éhes voltam, éreztem, hogy mindenfajta irányítás kicsúszik a kezeim közül. Mindenki lekezelően, szűkszavúan beszélt velem, mint egy értetlen óvodással (ez alól kivételt képez a dúlám és a választott orvosom). Éreztem magamban a lüktető, tehetetlen dühöt - aztán vettem egy nagy lehegőt, és elengedtem: én itt egy új élet teremtésén dolgozom, és akkor is erős maradok, ha mindenki le próbál törni!

Úgyhogy felszerencsétlenkedtem a magas ágyra. A szülésznő jött, és a ballonom kikandikáló csövére gézzel rákötözött egy infúziós tubust, majd elengedte az ágy végén, aminek súlyától minimális fájdalommal kísérve kicsusszant. Elküldtek még mosdóba és zuhanyozni, majd bekötötték az oxitocinos infúziót, és rám szerelték a CTG érzékelőit.

Leeresztettem alacsonyabbra az ágyat, és leszálltam róla. Körbevettek a csövek, az infúziótól lekorlátozódott a mozgásterem. A szinte azonnal jelentkező fájásokat állva tűrtem. Eleinte a férjem mellkasának dőltem, és úgy szuszogtam, majd megpróbáltam ráülni a labdára, de nem volt kényelmes. Végülis a legideálisabbnak az tűnt, hogy rátámaszkodtam az ágyra a könyökeimmel, és a fájásoknál berogyasztottam a lábaimat-kifújtam a  levegőt - kinyújtottam a lábaimat-beszívtam a levegőt. Végre úgy éreztem, hogy megint sínen vagyok, így ki fogok tudni tartani a végéig. Nagyon hamar már öt perces fájásaim voltak, és egyre erősödtek. A szülésznő következő látogatásánál felfektetett az ágyra, hogy megvizsgálja a méhszájamat (tágulgatok, nna), majd a CTG-s papírra pillantva kijelentette, hogy maradjak az ágyon fekve, mert ha állok, elmozdul az érzékelő. Majd a kitolásnál tornázhatok.

Hamar rájöttem, hogy a fekvés egyáltalán nem jó nekem. A hasam összehúzódásai még elviselhetőek voltak, de a derekam feszülése közel sem. Legszívesebben nem törődtem volna szülésznő utasításával, és visszahelyezkedem a korábbi pozitúrába, de nem akartam feszültséget kelteni. A férjem és a dúlám minden fájásnál megfogták a vádlimat, és felemelték úgy, hogy körülbelül derékszöget zárt be a combommal - így egy kicsivel mérséklődött a hasogatás. De éreztem, hogy nem bírom így csinálni. Az egyetlen megoldás, ami eszembe jutott, hogy kikéredzkedem mosdóba. Tappancsok le, infúziós állványt toltam magam mellett, dúlám és férjem két oldalamon. Itt már minden ködös volt. Természetesen nem maradhattam egyedül a mosdóban - kísérőim velem szemben álltak ugrásra készen. Az addigi finomkodásom, hogy ne üljek a deszkára, elröpült - ennyi antibiotikummal a szervezetemben ugyan mi a fenét kaphatnék el?

Abbéli aggodalmam, hogy közönség előtt nem fogok tudni pisilni, úgy tűnt el, mintha nem is létezett volna. Sőt, egy újabb problémát vetett fel kényelmes elhelyezkedésem: nem csak pisilnem kell. Amíg a dúlám kiszaladt, hogy megtudakolja, ilyet csinálhatok-e, már mindegy volt, mert jött. Ja, amúgy nemigen szabadott volna - hehe. Némi pironkodós tisztálkodás után, útközben egy pihenőt beiktatva visszaténferegtem a szobámba. Akkor ismét ágyra fel!

Ami ezután következett, az már egyáltalán nem tartozik az elviselhető fájdalom címszó alá. Ráadásul vert a víz, és az összehúzódások közti szünetekben el-elbóbiskoltam. Segítőim továbbra is emelgették a lábamat, néha az ellazulás alatt sem hagytam Nekik, hogy elengedjenek. Dúlám hideg vizes ronggyal borogatta a homlokom, és szívószálon át itatott; férjem csendesen támogatott. Nemsokára elérkeztem ahhoz a ponthoz, hogy nem bírtam csöndben viselni a fájdalmat: az összehúzódásoknál a levegőt egyre hangosabb torokhangokkal kísérten fújtam ki, éber pillanataimban azt hajtogattam, hogy én ezt nem bírom, és haza akarok menni. A helyzetemet nem dobta föl a néha felbukkanó faarcú szülésznő, akiről lerít, hogy hogy képzelem, hogy neki kell még vizsgálgatnia, mert nem fogadtam fel senkit, ÉS még egy dúlát is hoztam magammal. Mindenesetre szépen lassan tágultam. Végre.

Olyan este 10 körül beért az orvosom, ő is megvizsgált. A szülésznő a következő méhszáj vizsgálatnál kijelentette, hogy ad egy fájdalomcsillapító injekciót (valószínűleg az én szenvedős hangom nem volt a legjobb aláfestés az épp folyó X-faktor döntőnek). Nekem nem volt erőm ellenkezni, de a dúlám tanácsára a férjem megkérdezte, mit kapok: No-Spa, és valami más keverékét. Ez nem tűnt olyan vészesnek, hogy öszekaparjam magam, megadóan engedtem a szúrást.

Ismét eltelt egy kis idő, és csak egyre erősödtek a fájások (akkor nehéz volt elhinni, hogy lehet még fokozni). Amikor következőre megláttam a szülésznőt a szobában, kiakadtam. Kuszán mondtam, hogy nem akarom, hogy hozzám érjen. Azért csak belém túrt, és várta a fájást. Az jött. Én pedig ordítottam, mert nem tudom, hogy mit csinált odabent, de az borzasztó volt. Ezután az orvosom nélkül nem jött be a szobába többet. Azért meghagyta, hogy semmiképp se nyomjak még.

Este 11 körül már éreztem, hogy ha nem nyomhatok, felrobbanok. Ezt dúlám jelezte az odakint ülő orvosomnak, aki megvizsgált, és derűsen kijelentette, hogy eltűnt a méhszájam. Csináltunk egy "próba nyomást". Levegő be, szemem becsukva, hátam közepéből előrehajoltam, és ordítva nyomtam. Felhívták rá a figyelmem, hogy ha kiengedem a torkomon a levegőt nyomás közben (tehát ordítok), az erőt von el a nyomástól. A következőt már hang nélkül csináltam. Az addigi szenvedéshez képest ez maga volt a Mennyország. A Picúr viszont nem volt még teljesen a helyén, ezért oldalra kellett fordulnom, és úgy nyomnom 5 fájást, majd a másikra, és ebből még egy kört. Közben a dúlám és férjem kitartóan emelgették a lábam, itattak, bíztattak. Már itt éreztem, hogy valami nem teljesen oké, szerintem jobban kéne fájnia. Kiderült, hogy lecsöpögött az oxitocinos infúzió, és megy ki a hatása.

A kitolási szakaszt fájásgyengén csináltam végig, a következő formációban: férjem jobb oldalamon csípőjével támasztotta felhúzott lábamat, bal oldalamon a dúlám ugyan ezt tette; lábaim közt a szülésznő döntötte belém a gátmasszázs olajat és tágított a nyomásoknál, az orvos pedig felülről könyékig benne volt a hasamban - két nyomás közt pedig szaladt megnézni, merre jár a kis Drága. Viszonylag gyorsan jött kifelé (legalábbis nekem rövidnek tűnt, és a vajúdás korábbi szakaszaihoz képest üdítő élmény volt végre valamit aktívan tenni), aztán megakadt: a hüvelyemben keletkezett egy göb, amin nem tudtam átnyomni - gátmetszés kell. Az utolsó nyomásokat már manuális segítség nélkül hajtottam végre. Olyan erősen toltam, hogy egyszercsak azt éreztem, hogy elszállt minden a fejemből, egyszerűen üres az egész gépezet. Aztán kicsusszant a halacska, és ott ordított már a mellkasomon a gyönyörű kislányom, még be is pisilt. A szamár hangjához hasonlóan vette a levegőt, rögtön meg is kapta a megtisztelő Csacsi nevet.

A méhlepényem megszületésére nem emlékszem. Csak simogattam és simogattam a kis csúszós mázas jövevényt, minden megszűnt körülöttem. Sajnos nem élvezhettem sokáig ezt a buborékot, mert a varrásra átadták a picit a férjemnek. Csak mert miért menne bármi is simán, az összeöltés is elhúzódott. A gátam nem lett volna problémás, de a hüvelyemen belül több pici repedés keletkezett, amit szintén varrni kellett. Időközben a szülésznő nyomogatta a hasamat, hogy megbizonyosodjanak, nem belülről vérzek-e. Na ez még egy plusz élmény volt.

Körülbelül húsz perc múlva ismét rajtam volt Csacsi - immár pelenkában, és (külön kérésre csak) megtörölgetve. Úgy tették rám, hogy a feje körülbelül a gyomromon helyezkedett el. Ahogy a videókban is láttuk korábban, elkezdte felrúgdosni magát: tátogva kereste a mellemet. Ekkor  elbúcsúzott dúlám és az orvosom is. Már hajszálra volt a jobb mellbimbómtól a kis száj, amikor bejött a szülésznő, megragadta a picit, és lendületesen rátette a másikra a fejét, de úgy, hogy nyomnom kellett lefelé a mellem, hogy kapjon levegőt. Majdnem elsírtam magam. Ezután elkezdte ülőhelyzetbe emelni az ágyam, amit én szinte azonnal abbahagyattam vele, mert forgott a szoba körülöttem.

Jóformán semennyi időt sem töltöttünk hármasban, már jöttek felöltöztetni és levinni az osztályra minket. Itt találkoztam a személyzet gyöngyszemével: a nénivel, aki alvázmosást végzett rajtam, és letolt a kórterembe. Először azért szólt be, hogy nem voltam elég nagy segítség a bugyim felhúzásában ("Húzza már fel, nem a karja fáj!"), majd sertepertélt körülöttem, amikor képtelen voltam felülni az ágyon, és átkecmeregni a kerekesszékbe ("Jaj, hát csak át kell ülni, nem kell sétálni!"). A liftben megcsodálhattam magam a tükörben: papírfehér arcomon virított a két szilvaszínű karika a szemem alatt. Ennek örömére kishíján lefordultam a székről.

Átpakoltak az ágyba, egy olyan kórteremben, ahol rajtam kívül nem volt senki. A férjemet csak annyira engedték be, hogy lerakja a cuccomat, és elrendezgesse körülöttem a dolgokat. Jött az ügyeletes, hogy menni kell. A lányomat az éjszaka további részében a csecsemősök gondjaira bízták, mivel meglátásuk szerint én nem voltam olyan állapotban, hogy magamhoz vegyem. Pihenjek - mondta - huszonnégy óra vajúdás nagyon kimerítő.

Férjemmel gyors búcsút vettünk egymástól (előtte kezem ügyébe helyezte a nővérhívót és a telefonomat), lelkére kötöttem, hogy hívjon fel amint hazaért - úgysem fogok tudni aludni. A telefonomon benyomtam Havasi Ecset és zongora című albumát, és bambulva süppedtem a ágyon, érezve, hogy a karjaimon kívül a testem minden pontja teljességgel használhatatlan. Egy óra múlva kaptam a hívást: otthon épen, egészségesen. De ezután sem mertem aludni: féltem, hogy ha lehunyom a szemem, meghalok.

Aztán már világos volt, amikor mégiscsak elnyomott az álom, de nem volt benne sok köszönet: egy órán belül felkeltem, és zokogtam, hogy valahol a lányom megállás nélkül sír, és senki sem foglalkozik vele; én pedig szörnyű anya vagyok, hogy képtelen vagyok felülni, magamhoz venni, és megnyugtatni. Ráadásul valami folyamatosan szivárog belőlem, biztos bepisiltem, de gáz. Aztán 8 körül bejött hozzám a nappalos nővér, hogy pisiltem-e már. Mivel a válaszom nemleges volt, a harmadszorra sikeredő felkelési kísérletem után betámogatott a mosdóba, ahol dolgom végeztével kishíján elájultam, ezért nyertem egy párperces fekvést a mellékhelység padlóján. És korábban nem pisi szivárgott belőlem, hanem a vér - az ágyneműm totálkáros volt.

Ismét az ágyamban fekve hívtam fel édesanyámat, hogy siessenek be, mert nem adják ki nekem a Picit, amíg egyedül vagyok, a férjem pedig csak később ér be, hiszen neki is aludnia kell. Aztán úgy buktam rá a reggelinek felszolgált zsömlére, mintha soha életemben nem ettem volna annál finomabbat. Borkát 10 körül vehettem a karjaimba, és innentől kezdve 3 nap non-stop szoptatás volt. Ezután sem vittem túlzásba az alvást - péntek éjjeltől szerda délelőttig maximum 10 órát, ha sikerült pihennem, a kis pióca pedig olyan mohón akarta azt a pár cseppnyi kolosztrumot, hogy a bal mellbimbómon vérhólyag keletkezett - de ez a tejbelövellés után pár nap alatt elmúlt. Az orvosom felhívta a figyelmemet a vaspótlás fontosságára, hiszen elég sok vért vesztettem. Azután megdícsért, hogy milyen erős voltam, hogy igazi fájások nélkül is ki tudtam szuszakolni ezt a kis bébit.

Körülbelül 4 hét volt, mire valamelyest sikerült összeszednem magam, de még ezután is sokáig gyenge voltam. 3 hónappal szülés után úgy döntöttem, hogy nem bírom ezt a legyengültséget: étrendet váltottam, és elkezdtem futni, majd jógázni is. Ma töltöttük a 6. hónapot, és minimum olyan fittnek érzem magam, mint várandósság előtt. A lányunk gyönyörű, egészséges, és egy igazi kis vasgyúró.

A vajúdás-szülés eseményeit könnyen feldolgoztam, viszont azon még mindig nem tudtam túltenni magam, hogy az első pár órában nem lehettem együtt a családommal. Ezt igyekszem ellensúlyozni azzal, hogy undorító mennyiségű szeretetet zúdítok rájuk a mindennapokban.

Már alig várom, hogy jöjjön a kistesó (:
Akkor is ezt a csapatot fogom magammal vinni.

Bori

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?