28. hét

Rémisztő álmom volt. Azt álmodtam, hogy egy amerikai anyahajón vagyok sok frissen szült nővel, és egy ajtónál állunk, hogy egy nővér kiadja gyermekinket. Végre én is megkaptam a kislányomat, akit elvittem a babakocsiba, becsatoltam, és visszamentem az ajtóhoz. Ikreket szültem, és a fiamat még nem adták oda. Egyszer csak kijött a nővér, és maga mögött kulcsra zárta az ajtót, majd elköszönt. Hazakészült, vagyis a hajó másik szegletében lévő kabinjába. Lejárt a munkaideje.

És akkor kezdődött egy véget nem érő hajsza, hogy megkapjam a fiamat is. Végül a nővér, rosszalló arccal kinyitotta az ajtót, és a másik nővértől átvette, majd odaadta a kék overállba öltöztetett, nyugodt, már-már azt mondanám mosolygós fiamat, aki szinte sugallta felém, hogy nyugi, anya, nincs gond. Ő nyugodt volt, én meg teljesen leizzadva keltem fel.

Még az ágyban, felkelés után előfordul, hogy olyan érzések, gondolatok kerítenek hatalmukba, melyek meghatározzák a napomat. Nem is az álmok keltette érzéseket, hanem sokkal inkább az éber állapotban történő képzelgéseket hurcolom magammal egész nap. A mai napi agyam furcsa játékának köszönhetően kisebb pánikrohamot kaptam, mert igazán, nagyon, most először belegondoltam, hogy szülni fogok. Eddig ez valahogy olyan természetesnek tűnt, de így a fájdalmas, véres valóságába most gondoltam bele először. Sikerült magam hamar lenyugtatnom, és mint mindig, kerestem egy biztos pontot, amibe, vagy akibe belekapaszkodhatok, így felhívtam D-t.

D-nek két „telefonfelvétele” van. A gyors, határozott, vidám, becézgetős forma, illetve, az ennek a totális ellentéte, melyből egyből tudom, hogy valami gond van. Ilyenkor megkérdezem, mi a gond, ő azt mondja semmi, vagy, hogy dolgozik, vagy csak, hogy fáradt, de ezúttal, azt mondta, hogy betegnek érzi magát. MI???? D soha nem beteg, soha. Nagyon rossz volt, és kezdtem magam egyre vacakabbul érezni, kicsit sok volt a rossz álom a „szülés”, meg a hír, hogy D beteg lehet. Kértem jöjjön haza, ő meg erre mit válaszolt, hát persze, hogy azt, hogy nem, és ennyiben maradtunk.

A telefont épp, hogy letettük, mikor pittyegni kezdett, az emlékeztetőm, hogy be kell mennem a munkahelyemre, mert elköltözünk, és a ki kell pakolnom a szekrényemet. Ó, ne. Utálok bemenni. Van olyan kolléga, aki szívesen veszi, ha a régi arcok, akik már egyáltalán nem dolgoznak ott, vagy a kismamák, vagy a még várandós nők ott ténferegnek az irodában. De persze van, aki rühelli ezt, és vagy magukra erőltetnek valami sablonos mosolyt, vagy egyértelműen tudtodra adják, hogy szerintük semmi keresnivalójuk nincs az átmenetileg nem ott dolgozóknak, a kilépőknek meg egyenesen tilos a látogatás. Ebből az utóbbi hozzáállásból valahogy pont a bejáratnál zúdul egy csomó a nyakba, és mire eljutok a volt asztalomig, szerencsére egyre barátibb a fogadtatás. Ilyenkor persze jönnek a kérdések, a szeretett teljes ölelgetések, és ha az ellenséges vonalból átmerészkedik egy szikrákat a szemével hányó kolléga, már sokkal jobban tűröm a kritikákat, mert érzem, hogy alapvetően szeretnek, és nincs semmi baj. Az is nagyon érdekes, mikor a nagyfőnök, aki egy nagyon édes pofa, sok lánnyal az otthoni fészkében, megkérdezi, hogyan is vagyunk, és valahogy mindig a napok számmisztikájában elveszve, egyszer csak kerek-perec megkérdezi, na és mikor jövünk vissza dolgozni. Bírom ezt a többes számot.

Mindegy, végül is csak nekiálltam, hogy a szekrényemet megtisztítsam magamtól, mikor belém hasított egy érzés. Felhívtam D-t, aki csak annyit mondott, indul haza. Hogy mi???? D hazamegy? Akkor tényleg nagyon beteg. Tudtam, éreztem. Gyorsan befejeztem a dolgom, és rohantam, hogy útközben csatlakozhassak D-hez, és együtt menjünk haza. Útközben azon gondolkodtam, hogy nem ő volt-e a kisfiú az álmomból. Hülyeség, tudom, de annyira aggódtam. Meg az is eszembe jutott, hogy mi lenne, ha most a gyerekemhez hívnának, aki beteg lett a bölcsiben, vagy az oviban. Eddig is tudtam, hogy benne van a pakliban, hogy esetleg munkahelyet kell majd váltanom, mert a mostani, hát nem épp családbarát, nem elég rugalmas, hogy egy ilyen helyzetben el tudjanak engedni. De most ez egy élő, eleven próbatétel. Beteg valaki, én a munkahelyen, tehát, akcióba kellett lépnem. Hazajöttünk, lefektettem D-t, és mire a tyúkhúsleves megfőtt, és megevett belőle egy adagot, már annyira elfáradtunk, elálmosodtunk mindketten, hogy elmentünk aludni. Remélem, D holnap jobban lesz, és valami könnyed vígjátékot fogok álmodni.

Influenzamentes hetet!

Ildikó (yzzma)