40.hét

Volt egy eset, mikor egy lány bement a szokásos heti vizsgálatra, és szóltak neki, hogy ne nagyon menjen onnan sehova, mert háromujjnyira tágult, mindjárt megszül. De ő csak mosolygott tovább, a fájásokat nem érezte, sőt, mikor megszült, kétségbe vonható volt, hogy ő-e az anyuka, mert a teste gumiszerűen visszanyerte az eredeti méretét.

Aztán egy másik, ahol egy hónappal előbb jött világra a kicsi a tervezett időponthoz képest, és anyuka a magzatvíz elfolyása után még otthon gyorsan elkattintotta a fényképezőgépet a kórházba indulás előtt, hogy azért tényleg meglegyenek azok a fantasztikus fotók, amelynek témáját már korábban megálmodta. És ha már ő volt a nagypocakos főszerepelő rajtuk, hát nem hagyhatta veszni az utolsó pillanatokat sem. Az a barátnőm, akinek fia már nagyobbacska, a szülés előtt szülésről szóló házi videókat nézett, hogy felkészítse magát az eseményekre, és mint egy előre megírt forgatókönyv, este-magzatvízelfolyás-apaébresztése-kórház-gyerekmegszületése, zajlott a szülése. A filmek meg megedzették annyira, hogy nem félt az egésztől egy cseppet sem.

Szóval ilyen történetek gyűrűjében csodálkozik valaki azon, hogy én itt a 40. hetesen már tűkön ülök? Egyáltalán nem gondoltam volna, hogy lesz olyan posztom, melynek a fejlécén ott fog éktelenkedni a negyvenes szám. Hétfőn voltam az orvosomnál, aki azt mondta, hogy a méhszájamon keresztül még a sóhajtás se jutna át, annyira zárt. Így abban állapodtunk meg, hogy csütörtökön visszamegyek, megnéz ismét, és akkor megbeszéljük, hogy hány órára is menjek be vasárnap vagy hétfőn, mert szülünk. Ma kedd van, és én nagyon várom a csütörtököt, és reménykedem, hogy minden marad a megbeszéltek szerint. Nem szeretnék úgy járni, mint az a nő, aki azt mesélte nekem, a másik fotelből, a nst-zés közben, hogy neki már két napja meg kellett volna szülnie, de mivel a babája erre hajlandóságot ezidáig nem mutatott, az orvosa hazaküldte, hogy 5-7 nap még bőven belefér a kiírt időponthoz képest. Én ezt végtelenül megértem, meg meghajlok az orvostudomány előtt, meg a biológia előtt, meg anyukám biztatásai is megnyugtatnak, hogy nemcsak egyszerűen annyira hasonlítok rá, hogy állandóan fiatalkori énjére emlékeztetem, de még a terhességünk is hasonlóképpen zajlik, így ha mesél, az megnyugtat, mert van miből tapasztalatot átadnia. Így lehetséges, hogy nálam is túlhordás este állhat fent, neki is indították az összes szülését. Mindannyian „űrhajós” gyerekek voltunk, és egy centit sem voltunk hajlandóak lejjebb ereszkedni, hogy könnyebb legyen megszülni minket, de az ég szerelmére, szüljük már meg ezt a gyereket!

Most már itt a melegfront, a telefonom füstöl az állandó csörgéstől, hogy „na, mi van, hogy vagy?” Hannus már a körmével kapargat odabent, ami olyan érzés, mintha lenyeltem volna egy kaktuszt 100 liter vízzel, és a mozgás hatására időnként a kis tüskék nekicsapódnának a hasfalamnak. És különben is kisütött a nap, mi kell még, hogy világra jöjjön? Persze van jó része is. Már olyan nagy, hogy érzem a kis kezét. Mikor először éreztem, nagyon meghatódtam. Olyan igazi, megfogható, különös, meleg érzés fogott el, hogy az a lény, az a rugdosó, néha fájdalmat okozó kis lény a mi lányunk, és én a kezét fogom. Csodálatos volt.

Az indított szülésnek az a nagy előnye, hogy legalább kiszámítható. Nem kell kapkodni este vagy hajnalban, hogy úristen a fogkefémet, a papucsomat, a vizemet, a szőlőcukromat még gyorsan szedjük össze valahonnan, mert ezek nem voltak a táskában, de miért is lettek volna. Nem kell aggódni a csúcsforgalom miatt, hogy jaj, fájásaim vannak, de az a nyomorult kocsisor egy centit sem moccant az elmúlt 5 percben. És D sem fogja szétaggódni magát, hanem minden mehet a maga komótos, megfontolt, megtervezett ütemében. Bár nem így képzeltem a szülést, de ha már így alakult, nézzük a jó oldalát.

Most búcsúzósra veszem a hangvételt, és egyben remélem, hogy végezetül már tényleg a szülésről tudok írni, és nem egy újabb reménykedő héttel a szülésért könyörögve. Nagyon élveztem, és könnyebbé tette a várandóságomat, hogy kiírhattam magamból mindazt, ami ezzel a csodás, de „terhes” időszakkal együtt jár, járt. Külön köszönöm mindenkinek a kommentjét, a vitákat, a vicces beszólogatásokat, célzásokat. Most megyek és próbálok ismét egy képet csinálni magamról, ami nagyon nehéz lett, amióta elköltöztünk és nincs segítségem ebben a műfajban. Mindenkinek a legjobbakat kívánom!

Ildikó (yzzma)