7.hét

Nagyon büszke voltam a Nagyra. Annyira, hogy elmesélem a múlt heti folytatásként. De tényleg nagyon büszke! Az oviban tartotta a száját! El se akartam hinni. Csak mikor érte mentem, kedvesen megkérdezte: Hogy van a pocakod? Az óvó néni mellettünk állt: Jaj, milyen figyelmes vagy! A Nagy odasúgta: van egy titkunk! Óvó néni tehát beavatva. Titok! Mondtam neki, és gyorsan elhúztunk az öltöző irányába. Mindezek után a drágám indiánszökelléssel és Titkunk van! kiáltással haladt keresztül az ovi folyosóján a Középső csoportja felé tartva. Mielőtt jöttek volna szembe, sikerült elkapnom a grabancát.

Az előzőekhez képest keményebben indult a hetem. Rosszullét szempontjából. Korábban olyan, hogy egy nap kétszer hányjak, ráadásul reggel 9 után, elképzelhetetlen volt. Ha lány, ha fiú. Úgy látszik, mindenki tartogat meglepetéseket. Kedd reggel amúgy is nehezen keltem, a szokásos hányingerrel. Reggel fél 8-kor már meglehetősen ingerülten próbáltam kis családomat kicibálni az ágyból. Na, nem az egészet. A Kicsi már 6 óta segédkezett nekem, az ébresztésben különösen lelkes. Mindenki nagy örömére. (Csak úgy harsog a Pál Kata Péter enyhén beszédhibás változata.) A végül sikerrel koronázott 15 perc után olyan gázul éreztem magam, hogy a férjemet kértem meg a reggelihez a hűtőből való kipakolásra. Igen, a kolbász. A Nagy mindenképpen segíteni akart. Kétszer indult a lavórért, másodszorra oda is hozta. Egy tündér, de anya eltalál a vécébe is. A Középső meg odajött és simogatta a hasam. Kicsit ledöbbentem, ő is tudja? Ebben nem vagyok biztos, inkább nem kérdeztem rá. De aztán a kezemet és a lábamat is simogatta, úgyhogy betudtam a szeretet és együttérzés kifejezésének. (Amikor ezt különösen nyomatékosítani akarja, akkor mindenemet dicséri: szép a hajad, szép a szemed, szép a hasad...)

A reggelire magamba nyomott vajas pirítós aztán igen gyorsan kiköszönt. A délelőtt folyamán elfogyasztott két szem keksz és víz hasonló sorsra jutott 11-kor. De semmi vész, ebédre már egy kis levest sikerült magamban tartanom. Mindezek után nagyon jól esett gyermekkorom kedvence, a kakaós tészta. Van remény a kedvezőbb folytatásra!

Szerencsére tényleg, a hányás a hét folyamán visszaszelídült az előző heti szintre. Maradt a hányinger, felváltva az éhséggel, de már kezdem megszokni. Sőt, javul a helyzet, mivel már legalább kétszer jót ettem a héten! Az örömöm fergeteges volt. Azért ne szaladjunk előre, a gyerekek Mikulás-csokijait még mindig csak a férjem dézsmálja. (Őszintén szólva így legalább fogy, mert ők az adventi naptár csokiadagjaira koncentrálnak inkább, rögtön ébredés után.)

A szagokra továbbra is vigyáznom kell. Ha betérek egy boltba vásárolni. Ismerős illatok. Mi ez? Nem jut eszembe. Nem baj. Szimatolás befejezve. Futás!

Sokat kéne inni, fontos a folyadék. De nem megy. Minél többet iszom, annál jobban kavarog a gyomrom. Próbáltam a gyömbért is, nem használt – ámbár lehet, hogy rosszul készítettem el a nedűt. Majd még próbálkozom. Addig a 100 százalékos narancslén „tengődöm”, az lemegy. Ó, én szegény!

A hét egyik legfontosabb eseménye számomra: az első orvosi vizsgálat! Visszajöttek a régi érzések. Klinika. Tömeg. Várakozás. Legalább volt időm kitörölni a mobilomból a gyerekek által fényképezett képeket. A többséget. Mert néhány művészi darabot azért meghagytam.

Izgultam, pedig azt hittem, nem fogok. Tévedni emberi dolog. Jobb, ha beismerem!

Mondtam a dokinak, hogy rosszabb az eleje, mint az előzőekben. Na, csak nehogy ikrek legyenek! (Miért, nem lenne jó?) Megvizsgált, és mondta, hogy ne izguljak, szerinte nem ikrek. Hát, megnyugodtam. Nem is. Az ultrahang megmutatta. Egy élő, méhen belüli terhesség. Meredtem a képernyőre, de nem láttam semmi – számomra – értelmezhetőt. Félve megkérdeztem, hogy van-e szívhang. Hát hogyne! Szeretné hallani? És már hallottam is! Csodálatos volt! Amikor megnéztem a papírt, azért a számolt és a mért értékeknél akadt némi eltérés. 6 hét 3 nap a papír, az ultrahang 5 hét 5 napot mutatott. Elmosolyodtam. Kezdődik. Ugyanaz, mint eddig mindig. Éljen, ő is kisebb egy héttel! Kezdődik az aggódás, a számolás, esetleg a terminus eltolása? Nem, a dokim szerint belefér. Ok, ha mondja. Végül is már a harmadiknál is azt jósolták, hogy időre jön, ha nem is előbb. Végül hat napot ráhúzott ő is.

Lehet fogadni. A doki szerint lány. Fel is írta az első lelet aljára. Csak hogy hivatalos legyen!

Közeledünk a karácsonyhoz. A héten többször is ünnepeltünk. Az oviban, ahol a gyerekek külön és velünk együtt is énekeltek. Kaptak ajándékot, jó volt látni az örömüket – bár a kiszínezhető papírház értelem szerűen nem sokáig bírta a strapát.

Átjöttek az egyetemi barátnőim. Örültem nekik, a gyerekek is, de jól jött az a kis „szünet”, amíg elvonultak a férjemmel Szörny Rt-t nézni. (A férjem biztos élvezte. Állítólag a gyerekek is.)

A nagyok állandóan díszíteni akarják a lakást. Ez nekem nagy kihívás, nem vagyok egy „Bartos Erika”. Egy-két dolgot azért sikerült összehozni, és sütöttünk mézeskalácsot is – életemben először. A kiskorúak egy idő után kiszálltak a gyúrási folyamatból, mert „dzsuvás”, ők inkább a szaggatásra várnak. Várhattak is egy jó darabig, mire rájöttem, hogy a recepthez képest dupla adag liszttel fog jól működni a dolog. A szaggatás aztán nagyon ment. Néhányat kilyukasztottam, és azokból lettek végül a lakás díszei. Bár kedves férjem nem igazán támogatta a falak díszítését, azért jól jött egy-két elárvult szög (falról levert dísz-tányér helye), és a gyerekeknek nagyon tetszik így. Ez a lényeg.

Idén, hat év után eljutottam rorátéra is. Nem az a régi, hajnali sötét-hidegben, néma csendben sétálós hangulata volt. Csak beugrottam az autóba, nehogy elkéssek. Mégis. Valami az Adventből. A. atya nagyszerű prédikációja. Olvasmány az Énekek énekéből. Várakozás. Mint Barát a Barátra, Szerelmes a Kedvesére, Anya a Gyermekére.

Nagyon boldog karácsonyt kívánok mindenkinek!

Barnalány