10. hét

Azt hittem, már soha semmin nem fogok parázni, hiszen eddig is elég jól elvoltam mindennemű félelem nélkül, de tévedtem. Megvolt az első ijedtség! Na, jó, bevallom: részemről inkább kisebbfajta pánik. Előre szólok, hogy gyomorforgató naturalisztikus rész következik, érzékeny gyomrúak ne olvassanak tovább. Pár napja az esti pisilésnél valami rózsaszínt láttam a vécépapíron.

Érzékeny gyomrúak tovább olvashatnak. Nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, különben is hulla fáradt voltam, gondoltam, majd másnap reggel ráguglizok. Ezúton kérek minden kezdő terhes kismamát és kezdő anyukát, hogy bármilyen tünetet észlelnek, NE keressenek rá a neten. Írjanak egy e-mailt az orvosuknak, ha nincs választott orvos, battyogjanak be szépen az sztk-ba, a legrosszabb, ami történhet, hogy kiröhögik őket. Egy biztos: várandós nőnek a google nem a barátja! Én soha többet nem állok szóba vele, az tuti.

Másnap reggel ugyanis, a tünet nem múlván, elhatározásomhoz híven rákerestem, mit is jelent ez a „rózsaszínezgetés”. Kis túlzással kiderült, hogy azonnal rohanjak orvoshoz, mert nagy valószínűséggel vetélni fogok, de a minimum, hogy a gyerek nem fejlődik rendesen, a rózsaszín a bugyin rettenetes jelenség, azonnal el kell hárítani. Vagy húszféle gyógyszerről olvastam, amit ilyenkor az orvos fel szokott írni, illetve úgy harmincféle, mindenképpen tragikus, de legalábbis nagyon rossz végkimenetelről, amire sajnos fel kell készülnöm, ha jót akarok magamnak.

Az első reakció a pánik volt. Visítva hívtam a Férjet a számítógéphez, aki kicsit hümmögött, majd azt mondta, hogy szerinte ne ezeket a hülyeségeket olvassam, hanem írjak az orvosomnak, esetleg hívjam fel, amit ő mond, attól leszünk okosabbak, nem a netes rémtörténetektől. Beláttam, hogy igaza van, úgyhogy remegő kézzel írtam a dokinak egy e-mailt, hogy mi a helyzet, nem elfelejtve megemlíteni, hogy egyébként fájdalmaim nincsenek és ezen kívül semmi panaszom. Közben már volt hely a fejemben a rémképek közt végiggondolni, hogy hiszen sok nő rendesen vérezget az első hónapokban, van, aki a magzat 12-16 hetes koráig észre sem veszi, hogy terhes, sőt, olvastunk nem egy olyanról is (még itt, a BA-n is talán), akinek 9 hónapig fogalma sem volt arról, hogy nincs egyedül. Nyilván ezek a nők is véreztek, máskülönben feltűnt volna nekik, hogy valami nem úgy megy, mint ahogy megszokták. Én ráadásul nem is vérzek, csak rózsaszínezek, és azt is csak nagyon enyhén. Ez a gondolatmenet kicsit megnyugtatott, ahogyan az orvosom félórával későbbi kedves válasza is, miszerint nincsen semmi gond, természetes az ilyesmi, sok gyümölcs és sok pihenés, nem lesz baj.

Az aznap esti bariközt alatt (esküszöm, többször nem említem, de most nem tudtam megállni) azon kaptam magam, hogy a hasamat simogatom! Teljesen öntudatlan mozdulat volt, észre sem vettem volna, ha az időközben egy nagy tál eperrel közeledő férjem nem mosolyodik el a látványra. Nem vagyok az összeesküvés-elméletek híve, és szégyellem is magam, hogy ilyen konspirációt tulajdonítok a leendő gyerekemnek, de hirtelen az volt az érzésem, hogy ezt is ő intézte. Egy kicsit felkavarta az állóvizet anyuka körül, mert arra vágyott, hogy vegyék végre észre. Mondhatom, hatott. Varázsütésre lett minden: hassimogatás, kirakatnézegetés, rózsaszín álmodozás (na, nem az, amiről fent írok). Persze nem viszem túlzásba, és egy kicsit mosolygok is magamon, hogy ennyire bezsongtam arra a gondolatra (noha csak halvány gondolat volt), hogy elveszíthetem. A lényeg, hogy „anyának érzem, oh Ádám, magam”, végre kezdenek megjelenni a kismamagondolatok és – érzések.

Közben lassan tud a terhességemről mindenki, aki fontos nekünk a szűkebb környezetünkből, és sajnos ebből is voltak konfliktusok, főleg az anyám miatt. Most csak egyet írok le, de volt (és biztos vagyok benne, hogy lesz) több is… Bár nem szeretném, hogy kicsússzon a kezemből az irányítás, néha mégis úgy érzem, reménytelen harcot folytatok saját mentális épségem védelmében. Ha anyámról van szó, elvesztem a fejem. Állandó szereplője lesz a naplónak, ez biztos.

A Férjre nem lehet egyetlen rossz szavam sem. Ő az origó a koordináta-rendszerben. Épelméjűségem biztosítéka, fény az alagút végén. A fárosz a családban. Őszintén, végtelenül hálás vagyok neki ezért. Ez persze nem azt jelenti, hogy én teljesen hülye vagyok, ő meg nagyon okos, hanem kábé azt, hogy az én rendkívül lobbanékony és meggondolatlan természetemet remekül ellensúlyozza mindig derűs nyugalmával. Amikor anyámnak ki tudtam volna kaparni a szemét, akkor is megnyugtatott, neki köszönhetem, hogy elkerültem egy gyilkos vitát (mit vitát: világháborút!).

Történt ugyanis, hogy felhívtam az én kedves jó anyukámat azzal, hogy kapaszkodjon, mert szeptemberben nagymama lesz. Erre röhögve közölte, hogy attól, hogy én anya leszek, ő még nem lesz nagymama, mert nem az a típus, egyébként gratulál és hogy vagyok, ja és ő ezt már hetek óta tudja, mert látszik rajtam, szóval semmi újat nem mondtam. Amúgy nagyon örül. Kicsit még diskurálgattunk mindenféléről, majd megkértem, hogy senkinek ne mondja el, még nem publikus, majd én közlöm minden érintettel a 12. héten. Úgy tűnt, ezt felfogta. Egészen addig, míg egy héttel később nagyjából két-három órás periódusokban elkezdett hívogatni az összes nagyanyám, nagynéném és nagybátyám, hogy micsoda örömhír, ugye jól vagyok, mikorra várom pontosan. Ölni tudtam volna ekkor. Hogy vehette el tőlem a jogot, az örömöt, hogy én közöljem a családdal? Amikor számon kértem telefonban, a következőt mondta: - Hát mindenki kérdezgette, hogy lesz-e gyerek, nem mondhattam, hogy nem, amikor igen… - Olyan mocskos nehéz lett volna azt válaszolni, hogy „nem tudom”? Vagy hogy kérdezzenek engem? Vagy terelni? Nem, ő kisajátította magának a hírközlés jogát. Ha a Férj, aki roppant konstruktívan és empatikusan állt a témához, nem állít le, valószínűleg úgy összeveszek az anyámmal, hogy a szülésig nem állunk szóba egymással. (Kis túlzással.)

Tudom, hogy szeret és hogy jót akar. Rossz érzés, hogy dühös vagyok rá, mert szeretnék végtelen nyugalommal és kedvességgel hozzáállni, de nagyon nehéz. Főleg mostanában, hogy végre ténylegesen elkezdett bennem tudatosulni ez az egész, és egyre álmodozóbban, egyre idealizáltabban gondolok a gyerekre. Teljesen őszintén mondom, hogy nagyon szeretem az anyukámat, és mostanában jóban is vagyunk, sokat beszélgetünk, egyszóval az annak idején nem túl rózsás kapcsolatunk rendeződni látszik. Ennek kellőképpen örülök is. De néha akkor is fárasztó. Ráadásul most nagy bejelentésre készülök, aminek nemigen fog örülni szegény: a Férjjel úgy döntöttünk, hogy a szülés után sem a kórházban, sem itthon nem fogadunk látogatókat hat hétig. Szeretnénk hármasban lenni, belerázódni, összeszokni, mielőtt megszállnak minket a rokonok. Korán el kell kezdenem adagolni ezt a döntést, és nagyon tapintatosnak kell lennem, kíváncsi vagyok, mi lesz az eredménye…. de be fogok számolni mindenképpen.

Iphigenia

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?