Megvallom, nem vagyok feltétlen híve az idióta kérdéseknek. Ahogy a csacsogás is nehezemre esik, úgy nehezen találom a választ a „hogy vagy?”, „na, mi újság?”, „gyerekek?” kérdésekre, amikor pontosan tudom, hogy azt, aki kérdezi, azt nem feltétlen érdekli. Néha sokkolom a kérdezőt azzal, hogy valóban elmondom, hogy vagyok, és mi van a gyerekekkel. Aztán vannak a nem valódi kérdések a „megjöttél?” típusúak, amelyekre meg gyakran a legkevésbé várt válaszokat adom. Én kérem, komolyan veszem a kérdéseket, nekem olyan tegyen fel kérdést, aki nem fél attól, hogy válaszolok rá. Senki ne csodálkozzon, hogy elmondom a véleményemet, ha megkérdezi, hogy ízlett-e az étel vagy tetszik-e az ajándék. Persze arra figyelek, hogy bántó ne legyek.

Mostanában a kedvenc kérdésem a „na, és fiút vagy lányt szeretnél?” vagy az ennek az enyhébb változata az „és minek örülnél? Fiúnak vagy lánynak?”

Nem is értem, hiszen, mit számít, hogy én mit akarok? Talán a barátnőnél igen, aki a harmadik lánya után már talán kicsit jobban örült volna egy fiúnak, de persze végül a negyedik is lány lett.

Amikor az első gyerekkel voltam terhes, még nem volt 4D UH. Persze már akkor is megnézték a gyerek nemét, de azért sok volt a tévedés. Semmiképp nem szerettünk volna úgy járni, hogy az orvos mond valamit, mi beleéljük magunkat, majd nagyon meglepődünk, amikor ellenkező nemű gyerekünk születik. Ráadásul tényleg teljesen mindegy volt fiú vagy lány lesz, úgyhogy nem is kérdeztük meg orvost. Érdekes módon azonban mindig valahogy lányra számítottunk. Első lendületből mindig úgy beszéltünk róla, mint lányról, aztán a kiegyensúlyozottság jegyében hozzátettük hogy „vagy fiú”.  Amikor megszületett, teljesen természetes volt, hogy lány. Nem hiába hallgattam évekig anyámtól, hogy majd lesz egy lányom, aki olyan lesz, mint én, és majd megtudom, hogy milyen nehéz neki. Nos, tényleg lett egy lányom, aki tényleg olyan, mit én, akivel annyira egymásra hangolódtunk, hogy mindig tudom, mit gondol és mit érez. Viszont az átok nem fogott igazán, mert nem azt tudtam meg, hogy ilyen nehéz volt neki, hanem azt, hogy hogyan lehetett volna egyszerűbb.

A másodiknál már nem voltunk türelmesek, amint lehetett, megkérdeztük, hogy mi van a lábai között. Amikor kiderült, hogy fiú, bizony-bizony megijedtem. Mit fogok én kezdeni egy kisfiúval? A lányokat ismerem, tudom, hogyan gondolkodnak, hogyan éreznek, na de egy fiú? Aztán elhessegettem minden félszemet, úgy voltam vele, hogy valahogy biztosan megoldom, na meg van a gyerekeknek apja is, talán ő többet tud a fiúkról. És tényleg. A fiam egy az egyben az apukája, olyan csodásan egymásra találtak, hogy néha csak irigykedem.

És most, hogy jön a harmadik, újra jönnek a kérdések, amire tiszta szívből tényleg csak azt  mondhattam, hogy teljesen mindegy, hogy fiú-e vagy lány.

A múlt héten voltunk genetikai UH-n és megtudtuk a nagy titkot, amit valahogy az egész család érzett már. Szóval sikerült a sorminta és újra egy kislány érkezik hozzánk. Remek hír, ugyanolyan remek, mintha fiú jönne. 

Nektek volt elképzelésetek, hogy fiúnak, lánynak örülnétek inkább? Vagy mindegy?

A dolgok egyébként haladnak a maguk útján, jártam vérvételen, a leletek jók, hurrá, az UH-n is minden rendben volt, egyre jobban vagyok, csak frontok gyötörnek. Viszont süt a nap és végre  kertészkedtem a hétvégén.

A legfontosabb esemény azonban az, hogy a lányom tegnap volt 13 éves. Nagyon boldog születésnapot neki!  

 

 

„GRATULÁLUNK, ANYUKA! KISLÁNY!

Mert úgy látszik, néha egy anya is tévedhet a megérzéseiben.

Meg azok is, akik ránézésből biztosan tudták, hogy fiú lesz.

De amikor meghallottam, hogy én most már igazán anyuka vagyok, és kislányom van, szembe se jutott, hogy fiút vártam, csak annak örültem, hogy végre megszületett és egészséges, és amikor fölsírt, tudtam, hogy csak ő lehet a mi gyerekünk. senki más.

Hogyan is lett volna fiú, mikor kislány!

Elnézem a lányomat a kiságyban, és a lányom visszanéz rám. Örülök, hogy lány vagy, mondom neki, bár kisfiút szerettem volna, de akkor még nem ismertelek. És úgy látszik, a lányom is örül, mert rám mosolyog.

Talán arra gondol, hogy lesz még neki kisöccse. Vagy ha nem lesz, akkor hoz ő majd fiút a házhoz. De én már azt is tudom, amiről a lányomnak még fogalma sincs, hogy neki is lesznek gyerekei, és az ő gyerekei lesznek az én unokáim, akiknek én leszek a nagymamájuk!„ (Janikovszky Éva: Örülj, hogy lány!)

Mirca