29. hét

Az éjjeliszekrényemen pihen egy csomag apró, rózsaszín zokni. Ha ránézek, jó érzés, olyan szívet melengető. A zoknikat anyukám hozta, amikor tavasszal meglátogatott minket. Mivel két országgal arrébb lakik, csak ritkán találkozunk. Nincsenek közös ünnepek, nem karácsonyozunk együtt, sosem volt még itt egyik unokája szülinapján sem, ezért, ha egy évben kétszer-háromszor találkozunk, valamit mindig kapnak az unokák. Nem nagy dolgokról van szó, a nagy kap valami bizsut, a kicsi néhány kisautót, és hogy ne maradjon ki a legapróbb, hát ő is kapott egy csomag – egyébként nagyon édes – zoknit.

Az persze már más kérdés, hogy miért az éjjeliszekrényen lakik a zokni. Túl azon, hogy nem én vagyok a háziasszonyok gyöngye, más oka is van, és erre a héten eszméltem rá. Már a hetedik hónapban vagyok, a következő nyolc-kilenc hét mint a villám, elszalad – pláne, hogy a jövő héten elutazunk két hétre nyaralni – és ennek a kicsi lánynak még az égegyadta világon semmije sincs, csak ez a csomag zokni. Lassan itt lenne az ideje a fészekrakásnak.

Venni nem nagyon fogunk semmit, vagy legalábbis még azt sem tudom, mi hiányzik pontosan, mert szerencsére a családban sok a kisgyerek, így kapunk egy csomó dolgot. De hogy kitől mit, ezt még nem mértem fel pontosan. Azt már tudom, hogy hol lesz az ágya, de hogy honnan, azt még nem. És igazából nem is ágyat, hanem egy bébiöblöt szeretnék – olyan nagyágy mellé illeszthetőt – de az senkinek sincs a környéken. 

A bébihordozót kölcsönadtuk, de úgy néz ki kapunk mástól ugyanolyat, babakocsi is kerekedni fog – de azt már az előzőnél sem szerettem, légzésfigyelőt is kapunk talán, viszont pelenkázót venni kellene, mert az előző teljesen tönkrement. A kis kád még megvan, az jó lesz még.

Kellene még némi alakítás a gyerekszobában, hogy a két kicsinek komfortos legyen a szobája, de az a férjemre vár és szükség lenne egy új szekrényre is oda. Sőt tulajdonképpen először a nagynak kellene egy szekrény, hogy a cuccai átkerülhessenek a saját szobájába, hogy a kicsiknél legyen elég hely. Bonyolult dogok ezek…

A mellszívót is kölcsönadtam, vissza kell azt is kérnem, de ez jó eséllyel azt jelenti, hogy vidékre kell utaznunk érte. Sajnos a szuper pihenőszékünket eladtuk, arról pedig, hogy vajon kell-e még egy utazóágy, nem tudtunk megegyezni a férjemmel. Gyerekruháink már nincsenek, de azok egy része visszajön – persze mind fiú ruha. Néhány cumisüveg mintha még lenne valahol, meg kell keresnem őket. Mérleget meg majd bérelünk, ha kell. Vajon mit hagytam ki?

Ja, és persze nem csak eggyel többe leszünk, hanem szülni is fogok. Szóval szükségem lesz néhány eldobható bugyira, sőt még hálóinget is be kell szereznem, mert itthon nem abban alszom. Szoptatós melltartóban nem gondolkodom, nekem az a méreteimmel luxus lenne.

Drámai pillanatomban az jut eszembe, hogy szegény legkisebb még meg sem született, de már tipikus harmadik gyerek. Bár úgy terveztem, hogy rendkívül tudatosan fogom megélni ezt a terhességet, azt veszem észre, hogy a két gyerek és a rengeteg munka mellett erre már nincs időm, energiám. Nem elég, hogy mindet másoktól örököl szegényke, semmije sem új vagy csak az övé – csak ez a három apró, rózsaszín zokni – még időt, figyelmet sem kap. Változtatnom kell.

Úgy döntöttem, a zoknikat otthagyom az éjjeliszekrényen, hogy emlékeztessen erre.

Mirca