Februárban történt, hogy az „I fucking love science” Facebook-oldalán (jelenleg tizenhatmillió lájkolójuk van, tehát tudnak valamit - a szerk.) megláttam az információt, miszerint egyetemek világszerte több ezer kurzusukat kínálják ingyen, online. Ez pont nekem való, gondoltam, mivel annak idején nagyon szerettem az egyetemet, jelenleg pedig parlagon heverő agysejtjeim szinte könyörögnek némi edzésért. A linkre kattintva hamar eljutottam a www.coursera.org oldalra, ahol megrökönyödve láttam, hogy szó szerint több száz kurzus elérhető. Híres, sőt patinás egyetemeken. Ingyen. A jelenség neve: Massive Open Online Courses (MOOC, ejtsd “muk”), azaz tömeges, nyílt, online oktatás.

Pont erre van szükségem: otthonról, egyszerűen, macera nélkül tanulni, saját időbeosztással, rugalmasan, és itt van előttem az emberiség által elérhető tudás jelentős része!

A Coursera oldalán tudományterületek alapján is lehet keresgélni a kurzusok között, úgyhogy egyből a saját szakterületemen kezdek el nézelődni. Sajna hamar kiderül, hogy a legtöbb kurzus “bevezetés a …-ba/be” szintű, amiken a saját területemen belül már rég túlvagyok, így inkább elkezdek a határterületeken keresgélni, és találok is olyanokat, amik érdekesek lehetnek.

A kurzusoknál mindnél van legalább egy rövid leírás, sok esetben részletes órarend heti lebontásban, valamint hasznos információk, miszerint hány hétig tart a kurzus, mikor kezdődik, és heti kb hány óra időbefektetést igényel, úgyhogy elég könnyű kiválasztani azt, ami belefér az ember időrendjébe. Szerencsére a kurzusok totál összevissza kezdődnek és érnek véget, 6-12 hét között van a jellemző hosszuk, és általában azzal kecsegtetnek, hogy sikeres elvégzés esetén névre szóló “papírt” adnak - amennyiben az ember nem tartozik bele az átlagos 90%-os lemorzsolódási arányba. Én ugyan nem fogok, határozom el, és rá is bökök a szimpatikusnak tűnő Organizational Analysis (Szervezetek elemzése) című kurzusra. Amit a Stanford egyetem hirdetett meg. Ki ne akarna a Stanfordra járni, Kaliforniába, teljesen ingyen?!

A kurzus egyelőre csak “coming soon” státuszban van, de pár hét múlva kapok egy emailt, miszerint márciusban elindul, és szeretettel vár a tanárom, dr Dan McFarland. Ekkor már viszonylag sok információ elérhető a kurzusról: hogy 10 hétig tart, közzéteszik a heti tanrendet, és megtudom azt is, hogy összesen háromféle szinten lehet elvégezni. Az alapszinthez az előadásokat kell meghallgatni és tesztet kitölteni utána minden héten, és a végén záróvizsgát tenni. A középszint ezen felül tartalmaz összesen 3 fél-esszét, ami azt jelentette, hogy bizonyos témákban közzétesznek egy-egy esszé első felét, amit a tanulóknak be kell fejezni.

A legnehezebb szinten már három teljes esszét kell megírni és egymásét osztályozni, ez elvileg heti 10-15 óra munkát jelent átlagosan, és ez az a szint, amit a Stanfordos “rendes” diákoknak teljesíteni kell. Ha már homár, legyen kövér, gondolom én, megpróbálom ezt a szintet. De hogy a heti 10-15 órát hogyan fogom rászánni az elmélyült tanulásra, ez még rejtély előttem. Végülis, a kicsi szokott aludni ebéd után, néha akár egy órát is, amúgy meg majd kiderül, gondolom bizonytalanul, valahogy majdcsak megoldom. Juk.

A tanmenet úgy néz ki, hogy minden hétfőn kikerülnek az előadások videón, a héten meg kell nézni és megcsinálni a tesztet belőle. Három hetenként van az esszéírás határideje (esszékérdés minden heti anyaghoz van, tehát háromféle témából lehet választani ilyenkor), az esszéleadás határideje utáni héten kell megcsinálni az osztályozást, utolsó héten pedig záróvizsga. Huh. Vannak ajánlott olvasmányok, és - minő meglepetés, ez totálisan ismerős a magyar rendszerből - a tanár úrnak van egy saját jegyzete, ami 11 dollárért megvásárolható online. Úgy döntök, hogy ha már csinálom, akkor csinálom komolyan, úgyhogy megveszem a jegyzetet pdf formátumban, paypallel fizetve, nem túl sok kattintással. Majdnem 200 oldalas, és elég komoly, nem érzem magam átverve.

A kurzusnak saját Facebook-csoportja is van, valamint fóruma, ahol megvitathatjuk a tananyagot, az első fórumtopik: mutatkozzatok be egymásnak. Beleolvasgatok, és két érdekes dolgot fedezek fel. Az egyik, hogy “osztálytársaim” rendkívül sokan (úgy harmincezren) vannak, és elképzelhetetlenül sokféle környezetből. Van itt amerikai nyugalmazott katona, indiai diáklány, afrikai ország kormánytisztviselője, érettségizetlen kanadai nyugdíjas hölgy… Magyarországról se én vagyok az egyetlen, még ötöt számolok össze, bár kettő más országban él. A másik érdekes dolog, hogy rengetegen akarnak kapcsolatokat, hálózatot építeni. A fórumokban és a Facebook csoportban csak úgy röpködnek a “jelölj be a LinkedIn profilomon”, “én ezen a területen dolgozom, beszélgessünk” és hasonló bejegyzések. Ez nekem elég fura, de tudom magamról, hogy én ebben béna vagyok, így felvont szemöldökömet visszaegyengetem a helyére.

 

Első héten egyik hétköznap a férjem emberi időben hazaér, és nem is különösebben zombi, úgyhogy úgy döntök, ez a tökéletes alkalom az első előadásra. (Nem, a kicsi csak félórákat aludt akkoriban ebéd után, ami pont arra volt elég, hogy megigyam a kávémat, meredjek magam elé egy ideig, majd rájöjjek, hogy úgyis mindjárt felébred, és tényleg. ) Bekucorodok a kisszobába laptoppal, fülessel, jegyzettömbbel és tollal, és ünnepélyesen rábökök az első videó megnézésére. 5-6, összesen 10-15 perces részletben vannak fent az előadások, lehet választani, hogy arccal vagy arc nélkül nézzem, ami azt jelenti, hogy a powerpoint prezentáció jobb alsó sarkában akarom-e látni a tanár megnyerő ábrázatát és felsőtestét.

Először akarom, aztán rájövök, hogy így muszáj vagyok őt nézni, és csúnyán beleég a retinámba a kép, úgyhogy hamar átváltok a sima prezentációra. Szerencsére az előadó nagyon szépen beszél, könnyű megérteni, bár nyilvánvalóan használ számomra eddig ismeretlen szavakat, itt veszem hasznát először a jegyzetnek, ugyanis ha kulcssszóról van szó, ami nélkül nem értem meg az anyagot, és nem tudom azonosítani, csak megkeresem a jegyzetben és kiszótárazom. Maga az előadás sokkal töményebb, mint egy átlagos egyetemi előadás, nincsenek lazítós pillanatok, értelemszerűen visszakérdezni se lehet, úgyhogy sokszor megállítom, amíg jegyzetelek, és/vagy átgondolom az épp elhangzott mondatot.

Ha a videót nem letöltöm, hanem streamelve nézem, akkor sokszor megáll és feltesz egy-egy kérdést az elhangzottakra vonatkozóan, ekkor rá kell kattintanom a válaszra, a program kiértékeli, ha tévedtem akkor megmagyarázza hogy miért, és ekkor mehetek tovább. Maga a jegyzetelés rémes: sok éve már, hogy a kézzel való írásom kimerül a bevásárlólista és a “hívd fel Erikát még ma” típusú post-itek körmölésében. Ennek megfelelően a kézírásom béna, ronda, és még számomra is nehezen olvasható. Ennél viszont sokkal rosszabb, hogy iszonyú nehéz koncentrálni. A gyerekezéssel töltött években teljesen ráállt az agyam, hogy egyszerre sokfelé kell figyeljek, ha épp olvasok is valamit, közben beszél a nagy, veszélybe sodorja magát a kicsi, összevesznek, vizet kell töltenem, orrot törölnöm, ruhákat elpakolnom. Ezek után egyvalamire, de arra nagyon intenzíven figyelni, hihetetlenül nehéz. Ezen nem segít, hogy egy számítógépet nézek, miközben a szoba zárt ajtaja mögött hallom, ahogy zajlik az élet. De azért próbálkozom, és ugyan sokszor megállítom és néha vissza is tekerem a videót, végül sikerül ráhangolódnom.

Az előadás végén átfutom a jegyzetet, és nekiállok a heti “kvíznek”. Meglepve veszem észre, hogy a kérdések azonosak az előadást megszakító kérdésekkel, kis bénázással sikerül megoldani, 80% körül. Megnézem a heti anyag esszékérdését, és egyből támad ötletem, gyorsan lejegyzetelek pár dolgot. Elégedetten állapítom meg, hogy 4 óra alatt végeztem a heti anyaggal. Nem is kell ehhez 10-15 óra, gondolom magamban, és ekkor még nem sejtem, milyen súlyosan tévedtem.

Két hét múlva ugyanis észbekapok, hogy itt az esszéleadás határidője vasárnap éjfélkor (ez nekem helyi idő szerint hétfő reggel 9), és már kedd van, nekem meg csak egy pár mondatom. A héten próbálok időt szakítani esténként, de addigra már elég fáradt vagyok, legjobb esetben is csak 2-3 mondatot préselek ki magamból, mielőtt feladom. Hétvégén viszont a férjem megszán, és elviszi a gyerekeket anyósomékhoz két napra, én pedig teljesen egyedül végre nekilátok.

És itt találkozok ismét a legnagyobb különbséggel a “nyugati” és a magyar oktatás között. Annak idején töltöttem egy félévet egy holland egyetemen, és meglepett, mennyire gyakorlat-centrikus az egész, míg a magyar egyetemen szinte csak elméletekről volt szó. Itthon egy félévben simán volt 10-15 tárgyam, ott egyszerre 2-3-nál többet képtelenség volt felvenni, annyi munkát kellett egy-egy tárgyba beleölni. Pont ugyanez az eset a Stanfordon is, úgy látszik: egyrészt a heti előadások egyik fele az elmélet, a másik felében pedig konkrét eseteket elemeznek az elmélet alapján. Az esszében is nemcsak az elméletet kell visszaadni, hanem egy konkrét esetet választani, az elméletből kiindulva elemezni, és a végén kritizálni (!!) az elméletet, miszerint megmagyarázza-e az eset minden aspektusát, és ha nem, akkor más elméletet előhozni, ami jobban megmagyarázza.

Egyszóval gondolkodni kell, nem is keveset, és ugyan csak 1500-2500 szó a követelmény (3-5 oldal), meglehetős agyi zokni vagyok, mire vasárnap estére befejezem. Az se segít, hogy angolul kell írni: ugyan az olvasás könnyedén megy, mégis két éve már, hogy nem dolgozom és beszélek angolul mindennap - hiába olvasok és nézek angolul filmet, mégis nehéz aktivizálni a tudást.

Azt gondolnám ezen a ponton, hogy most lehet szusszanni, de nem. A következő héten először is be kell gyakorolni az osztályozást, majd élesben leosztályozni 4 másik ember esszéjét, végül a sajátomat. Ez nem hangzik bonyolultnak, de hat szempont alapján kell értékelni az írásokat, és a program nem enged át a gyakorlási részen, amíg legalább négy szempontot el nem találok. Összesen hét írást olvasok el (ebből ötöt ugyanarról a chicagoi iskolareformról, teljesen összefolyik a fejemben, megkínzott agysejtjeim pedig egymással), mire megszán, és átenged.

Ekkor jön az éles osztályozás - a dolog lényege, hogy mivel hamincezren iratkoztunk be, és valószínűleg több ezren írunk esszéket, nincs tanár, aki ezeket átnézné, így egymást osztályozzuk. Elég furcsa, de valahol érthető koncepció. Mire a saját esszém kerül elém, már látom, hogy pár dolgot elég szegényesen oldottam meg benne, így reálisan nézve a 4-ből 2.7-es átlagot adok magamnak, és ez megegyezik azzal, amit a többiek adnak nekem.  Végülis,  lehetne sokkal rosszabb.

Ismerősökről közben kiderül, hogy mások is tanulnak ilyen módon, főleg az informatikai területen dolgozók. Vannak, akik célirányosan szakmai tárgyakat vesznek fel és megszerzik a papírt, és vannak, akik inkább az érdekességekre vadásznak, meghallgatják az előadásokat, de nem vizsgáznak le, így ők a lemorzsolódókhoz tartoznak a statisztikában, de nem is az volt a céljuk, hogy teljesítsék a követelményeket. A férjem is érdeklődik, és nézegetni kezdi a kínálatot: rendkívül sok kurzust talál, és vannak egészen érdekes koncepciók is, pl egyik egyetem kínál olyan programot, ami 8 egymásra épülő tárgyból áll, egymás után sorban - és az ember a végére elsajátítja az egyik statisztikai programnyelv használatát. Végül a férjem is kiválaszt egy tárgyat az éppen megtanulandó egyik programnyelvből, de csalódás a vége: száraz előadások, dögunalmas feladatok, pár hét után feladja ő, és a vele együtt kezdő kollégája is.

Én viszont elszántan folytatom. Telnek a hetek, és kicsit ugyan ügyesedek, de látom, hogy tényleg nem volt túlzás a heti 15 óra, mint prognózis. Anyósomék segítsége nélkül esélytelen lenne megírni az esszéket, az esték nekem egyszerűen nem elegek erre. Ráállok arra a módszerre, hogy a heti anyagot először elolvasom a jegyzetben, heti pár este alatt, ahogy éppen sikerül, aztán ha van egyben 2 órám, akkor meghallgatom az előadást és megcsinálom a tesztet, így elég jól haladok. Ha nyugisabb nap van, a játszótéren is tudok olvasgatni a tableten egy kicsit, amíg a dedek elmélyülten homokoznak. Esszéhatáridőnél pánik van, éjszakai fennmaradás, anyósék szégyentelen kihasználása gyerekfelvigyázásra.

A stílusom, és ennek megfelelően az osztályzatom, fokozatosan javul, a harmadik esszére már 3.2-es átlagot kapok. Nagyon érdekes a többiek írásait olvasgatni: nagyon sokféle stílusban és színvonalon írnak. Vannak, akik láthatóan kínlódnak a nyelvvel és a tudománnyal, de Yale-es diák lehengerlő dolgozatával is találkozom. Olvasok pár érdekes ötletet-gondolatot, és az értékelésemkor kapott kommentek alapján az én témaválasztásaimat is van, aki érdekesnek tartja. Szinte sajnálom, amikor az utolsó hét következik, ekkor az utolsó előadás anyaga és a záróvizsga következik. A vizsga 110 kérdésből áll és 3 óra van rá, eléggé izgulok, de sikerül 106 pontot szereznem. Hurrá!

Hihetetlen megkönnyebbülés jön utána. Végre lesz időm pihenni, az estéimen lazítani, olvasni, a férjemmel beszélgetni, sorozatot nézni, nagytakarítani. Jön a nyár, nekem is van egy kis vakáció-fílingem, hiszen én is tanultam! Élvezem, hogy nincs az állandó stressz, hogy “már csütörtök van, de még mindig nem kezdtem hozzá az előadáshoz”... de azért már elkezdtem nézegetni a Coursera által kínált nyári kurzusokat. Hiszen ki ne akarna továbbra is a Stanfordra járni, Kaliforniába, ingyen…?

Borzlány

Angolul tudóknak itt egy remek és elég friss cikk a témáról az Economistban: http://www.economist.com/news/briefing/21605899-staid-higher-education-business-about-experience-welcome-earthquake-digital?fsrc=scn%2Ffb%2Fwl%2Fpe%2Fthedigitaldegree

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?