A ház már szinte teljesen üres, még itt az ágy, néhány alapvető holmi, és az első ultrahang képe a falon. Azt hinné az ember, hogy a sokadik költözés már meg se kottyan. Végülis most csak tíz perccel odébb leszünk, nem egy másik kontinensen. De azt hiszem, a legtöbb ember így van ezzel. A változás, bármennyire pozitív, rendszerint kellemetlen. A megszokások rabjai vagyunk. 

Amikor Budapestről költöztem Guatemalába, látszólag könnyen viseltem, de ez korántsem volt igaz. Még egy évvel később is éreztem, hogy nem volt egy teljesen feldolgozott élmény. Bármennyire nem találtam a helyem otthon, Guatemala minden komfortzónámon kívül esett. Még a nyelvet se beszéltem. De beleszerettem az országba, a természetközeli kultúrába, a mosolygós emberekbe és hiába voltam (vagyok) a 180 centimmel és fehér bőrömmel kakukktojás, mégis kevésbé éreztem, hogy kilógok a sorból, mint otthon. De persze ez nem a teljes válasz arra, hogy mit keresek itt.

Ám mielőtt belekezdenék a történetbe, hadd osszam meg, miért és miről szeretnék írni. Több téma kívánkozik ki belőlem. Egyrészt, hogy hogyan sikerült egy komoly traumából (szexuális bántalmazás és az azt követő majd húszévnyi önpusztításból) felépülni, sőt meggyógyulni és magamra találni. Mert arra rengeteg ötlet, könyv és tanács van, hogy hogyan tanulj meg együtt élni a múltaddal. De arra, hogy hogyan lehet teljesen meggyógyulni, már kevés. Na, nem azt mondom, hogy feltaláltam valami egetrengető újdonságot! De hiszem, legalábbis mindenképp remélem, hogy azzal, hogy felvállalom a történetemet, elmesélem minden szépítés nélkül, amin keresztülmentem, akkor az talán segítségére lehet másoknak.

Megtalálni a tudatos részünket, az életünkben, a tetteinkben, a sorsunk irányításában. Mert úgy növünk fel, hogy elhisszük, a körülmények irányítanak bennünket, és nem vagyunk többek, mint a gondolataink és érzéseink. Sőt! Ezek irányítanak bennünket. Rengetek könyv létezik, főleg a keleti filozófiák terén, ami a tudatosságról és egy magasabb rendű részünkről mesélnek, és adnak tanácsot ezen részünk megerősítéséhez. De amikor ülünk a délutáni dugóban, a párunk megcsalt és épp minden összedőlni látszik, ezen tanácsok nagyja teljesen használhatatlannak tűnik... Legalábbis én így éreztem.

Az én történetem nagyon is életszagú, és ha nekem sikerült kimászni a legtöbb szokásból, fájdalomból, ami az életemet uralta, akkor mindenkinek sikerülhet. És persze még messze vagyok az út végétől (ami hiszem, hogy a halál pillanatában fog csak eljönni – vagy még sokkal utána), de a kezdeti nehéz és ingoványos korszak már mögöttem van. Legalábbis csak nagyon ritkán látogat meg, és már akkor is tudom kezelni.

A következő fejezet most indul. 4,5 hónapos terhes vagyok. (Hurráá!) Egy olyan világban, ami teljesen elvette a nők kezéből a szülés feletti hatalmat, és olyan messze eltávolodott a szülés természetességétől, amennyire csak lehet. A 9 hónap alatt havonta kell dönteni a vizsgálatokról, vadidegenek mondják el a véleményüket a mi képességeinkről, s a rengeteg bezzeganyán olvasott beszámolóból – illetve jó néhány külföldi oldalról – kiderül, még abba is beleszólnak, hogy milyen hangosan vajúdhat egy nő. Na, én ebből köszönöm, nem kérek. És itt ismét belép a tudatosság szerepe.

Én hiszem, hogy a 9 hónap alatt a lelki felkészülés az egyik kulcs a természetes szüléshez. Hiszem, hogy nincs velünk, nőkkel alapból kiszúrva és lehet az egész egy hihetetlenül jó élmény. Ahol nem kell semmilyen beavatkozás, semmilyen gyógyszer. Sőt. A most már elég komoly „alternatív” szülési mozgalom szerint még csak szenvedni se kell. (Megmosolyogtat, hogy „alternatív” kategóriába tartozik az, ami nagyon jól működik több ezer éve.) Hiszek benne, hogy mindez igaz és nekem is sikerülni fog, de nem áltatom magam azzal, hogy egyszerű folyamat lesz. Mindenesetre megosztom veletek az egészet.

Mielőtt nagyon messzire rohannék, itt most megállok. Levegőt veszek, mert nagy pillanat ez nekem. Az előző években sokszor gondoltam rá, könnyek és félelmek közepette, hogy egyszer majd minden jó lesz. Egyszer majd innen kijutok és boldog leszek, sőt egyszer még gyerekem is lesz. És ha én ezt az egészet tényleg túlélem, akkor majd megosztom a történetemet. Hát itt vagyok! Hétről hétre majd mesélek, és remélem, találtok benne néha egy-egy gondolatot, ami jól jöhet.

Anyatermészet