Nehéz szülés volt, de most inkább a szó átvitt értelmében. Maga az „aktus” ugyanis, a nagy  átlaghoz viszonyítva szinte könnyen és gyorsan ment, annak dacára, hogy 4600 grammos óriáscsecsemőmet természetes úton, fájdalomcsillapítás nélkül hoztam a világra. Nem azért, mert hős vagyok, vagy mártír. Inkább szerencsés. A nehéz része a várakozás volt, hiszen a méretei miatt „nagyfiamat” minden orvos, egymástól függetlenül egy jó hónappal korábbra jósolta, de legalábbis mind egyetértettek abban, hogy ekkora gyermek biztosan nem töltheti ki a kiskönyv szerinti idejét.

 

Ezt egyébként a mi házi számításaink is megerősítették, hiszen volt olyan (bal)szerencsém, hogy a fogantatás után pár nappal már influenza-szerű komoly rosszullétek jelezték: itt történt valami. Így hát ugrásra készen vártuk a kis fickó érkezését már a 35. héttől, amikor is a vizsgálat szerint minden készen állt: a méhszáj nyitva volt és szépen tágult, a gyerkőc feje a helyére került és az ultrahang szerinti méreteiben már az átlagos 40 hetes újszülöttnek felelt meg, hovatovább a becsült súlya is elérte a 3300 grammot.

De a bébit nem hatotta meg az orvosok szakértő prognózisa. Ő nem sietett megszületni. Olyannyira nem, hogy a 39. héten még mindig vígan üdült a pocakomban. Így a baba méreteire és az én tapasztalatlanságomra hivatkozva (mivel első gyermekemet vártam) be is fektettek a választott kórházam terhes-patológiájára, azzal a nyomós indokkal, hogy legyek kéznél, hiszen most már tényleg bármelyik pillanatban megérkezhet a baba.

Úgy tűnt, erről egyedül ő nem kapott értesítést. Ugyanis továbbra sem történt semmi. Több mint egy hetet töltöttünk az osztályon, hasonló „nehéz sorsú” kismamák társaságában, akikkel remekül kergettük mindent elsöprő őrületbe egymást és önmagunkat. Azzal keltünk és feküdtünk, hogy még mindig semmi, és minden bizonnyal valami igen nagy baj lehet velünk vagy a babával, mert csak csak nem jön az a várva várt pillanat.

Se pihenni, se enni, se mosolyogni nem tudtam már, csak arra koncentráltam, mivel lehetne végre kicsalogatni gyermekem, napról-napra hatalmasabbra dagadó pocakomból. (Az egész terhességem alatt mindössze 13 kg-ot híztam, mégis akkorra már minden második ember megkérdezte ikreket várok-e). De semmilyen trükk vagy cselszövés nem használt. Ezresével szeltem a lépcsőket, álló nap hordót nyelt szellemként bolyongtam fel és le a kórház 8 szintjén; megettem és megittam mindent, amit bárki bármilyen megfontolásból szülésindítónak titulált; és persze elkövettem minden egyéb közszájon forgó praktikát, hogy végre kismamából anyukává avanzsáljak. De mindhiába.

Végül elérkezett a szülés kiskönyv szerinti időpontja is. Végre! Majd szépen el is múlt, eseménytelenül. Végső elkeseredésemben „last minute” fogadtam egy orvost a helyi választékból, hogy valaki végre tegyen vagy mondjon már valamit! Így sikerült elérnem, hogy előjegyezzenek egy oxitocinnal fűszerezett infúzióra – a papírforma szerint mindössze egynapos, az orvosi prognózisok szerint közel 1 hónapos túlhordással.

És igen, a kisfickó a pocakomban valahol itt kaphatott észbe. Jómagam is folyton időzavarban szenvedek és a későn, de hatásosan érkezés valódi szakértőjének számítok, ám kisfiam eme első fellépésével visszakézből lepipált. Innentől ugyanis végre beindultak a dolgok. Reggel 9-kor kaptam meg az oxit, 10-re lecsöpögött, 11-re már 4 perces fájásaim voltak. Borzasztó hülyén hangzik, de azon a ponton már/még eszméletlenül drukkoltam, hogy jajj, csak ez alkalommal el ne múljanak! Talán az egyetlen (a várakozásban tán megőrült?!) kismama voltam a környéken, aki gyötrődés helyett, őszinte lelkesedéssel ujjongott minden egyes fájásánál. 12-re jutottam fel a szülőszobára, de mivel az összes ágy tele volt, az orvosom a rendelési idejét töltötte és a fájásaim sem sűrűsödtek, így hagyták, hadd sétálgassak még közel két órát az adatfelvételi helyiségben. Szabad szülőágy úgysem volt, én pedig rendkívül vidám, kiegyensúlyozott és elégedett voltam, a 4 perces fájásaimmal.

Végül délután 2-kor megérkezett újdonsült orvosom és látva még akkorra is töretlen lelkesedésem, megrepesztette a burkot. Ha nem teszi, talán még most is ott sétálgatnék, lélegzetvisszafojtva lesve az órámat, vajon jön-e még a soron következő fájás? Akkor azonban tényleg felpörögtek az események. Beöntés, borotválás és a következő 4 óra szinte egy pillanatnak tűnt. Hosszú és fájdalmas pillanatnak ugyan, de véletlenül sem 4 óra kibírhatatlan szenvedésnek. Ilyen trükkös a természet. Ugyan a végére már én is a falat kapartam, azonban amikor megkérdezték, hogy fájdalomcsillapítót kérek-e, s ez esetben még eljátszunk ezzel egy darabig, vagy fájáserősítőt és belehúzunk kicsit, fel sem merült bennem, hogy ne az utóbbit válasszam. Beleadtam apait-anyait, mert innen már tényleg elszabadult a pokol. De a végső lökést ismét a „de-jó-hogy-mégis-megfogadtam” orvosom adta, amikor lazán kijelentette: Remekül haladunk, még kábé egy óra és meg is lesz a baba! Micsoda?! Még egy óra ebből?! Na, azt már nem. Hiába emberfeletti elszántságom, annyit már biztosan nem bírtam volna ki! Most vagy soha! S megrökönyödésem hasznosnak bizonyult, mert mint valami varázsütésre azonnal el is tűnt a méhszájam és pár percen belül, kb. 3 nyomásra megszületett a kisfiam. Valójában a burokrepesztéstől számítva még 5 óra sem kellett hozzá.

Hihetetlen megkönnyebbülés volt. A kitolási szakaszban már szinte nem is éreztem fájdalmat – az érzések tulajdonképpen összefolytak – és a pillanat, amikor végre kicuppant belőlem ez a parányi emberke, egyszerre volt zavarba ejtően egyszerű és mégis leírhatatlanul varázslatos. Azon a ponton úgy éreztem, minden megérte: a 9 hónap rosszullét és kényelmetlenség, az utolsó hónap feszült és mindhiábavaló várakozása és az elmúlt 5 óra minden szenvedése. Ott volt a fiam, aki teli tüdőből üvöltött és tényleg nem volt nálam boldogabb ember a Földön! Potyogtak a könnyeim.

Amikor végül elvitték méricskélni, én lepődtem meg a legjobban, hogy több mint 4 és fél kilós lett a „kisember”. Az orvosok ugyanis – remek stratégiaként – egész héten azzal tréningeztek, hogy ugyan, nem is olyan nagy ez a gyerek, nem lesz még 4 kg sem. Hát én meg szépen elhittem nekik, így megszültem – mondhatni – könnyedén.

Ma már lassan féléves lesz a csöppöm, és egyébiránt teljesen „normál méretű” a kortársai között, csak egy kicsit talán nyúlánk a 70 centijével. De nem cserélném el semmiért, s bátran vállalkoznék a következő körre is. Persze csak egy kikötéssel: nem hiszek senkinek, nem parázok semmin, nem számolgatom a napokat és főleg nem sürgetem a szülést, hiszen a gyerek majd úgyis akkor jön ki, amikor ő akar. És épelméjűségem megtartása érdekében (is), nyomós indok nélkül biztosan be nem teszem a lábam semmilyen intézmény terhespatológiájára.

myara

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?