Még novemberben jelent meg egy posztom, „Szüljek-e még gyereket?”  címmel. Talán van, aki emlékszik és van, akit érdekel a jelen helyzet, ami a lelkemben van. Aki nem olvasta, röviden: nyolc éve „váratlan” (és nem tervezett) Csodaként megszületett első gyermekünk, majd utána sajnos két méhen kívüli terhesség. Következményként zéró petevezeték, gyerek csak lombikkal...

Kívülről nézve azóta semmi nem történt velünk. Csak belülről... Türelmetlen voltam. Azt akartam, hogy MOST döntsünk arról, megyünk-e lombikra. Mert én 35 éves koromig akarok szülni, utána nem. Nem tudom, miért, ez egy belső indíttatás, én ezt így gondolom. Tudom, hogy ez manapság kitolódott, sok régi osztálytársnak még egy sincs, meg hogy sokkal felelősségteljesebb egy „idősebb” szülő, megteremtettük a hátteret is meg minden, de belülről ez van belém kódolva: 35. Aztán persze majd az élet alakíthat rajta, de véletlen teherbeesés nálam már ugye nem jöhet szóba. Szóval annyira sürgetni akartam a döntést, talán hogy túl legyek rajta, hogy egyre feszültebb voltam a magánéletemben. Legtöbbször a férjemmel.

És persze a gyerek érezte, hogy sokszor van nézeteltérés és vita, sokszor feszült a légkör. Próbáltunk előtte nem vitatkozni, ez sikerült is, de egyből lecsekkolta, hogy Anya nem bújik oda Apához, csak úgy, egy ölelésre és ez fura volt neki. Ugyanúgy társasoztunk, kutyát sétáltattunk együtt, de a légkör már nem a régi volt. Ha bármiről beszélgettünk, mindig ide kanyarodtunk. Bármibe képes voltam belekötni, türelmetlen és feszült voltam otthon. Sajnos a gyereken is kijöttek a mi problémáink. Állandó feszültség, amire nem láttunk magyarázatot, tövig rágott körmök, mindent sietve megoldani, mindenen hamar túl lenni. Az iskolából is szóltak, hogy valami gond lehet. A tanulmányán (még) nem látszott, de a magatartásán igen. Semmi durvaság, csak ez a megmagyarázhatatlan belső feszültség és kapkodás. Én azt vallom, hogy a gyerek lelki gondja 80 százalékban az anya problémájának a kivetülése. Nálunk ez beigazolódni látszik.

Ez a felismerés olyan volt nekem, mintha arcul csaptak volna. Mintha fuldokoltam volna, és kibuktam volna a víz alól hirtelen, a felszínre. Láttam, hogy mindennek én (vagyis a történtek) vagyok az oka. Harcolok legfőképpen magammal a második gyerekért, és közben elvesztem a családomat. Nem a férjemmel kellett leülnöm beszélni, hanem magammal! Nem akartam elveszíteni azt az embert, aki 17 éve mellettem van, elfogad a temperamentumos természetemmel, a sokszor szélsőséges gondolkodásommal, visszatérít a középútra, ha kell. Pedig higgyétek el, nincs könnyű dolga. Hozzá képest én egy kis vadló vagyok. Nehéz megzabolázni. Nem vagyok kicsapongó vagy ilyesmi, csak ha gond van vagy sarokba szorítva érzem magam, el akarok menekülni és mindent feladni. Pedig látom itt a BA-n is, hogy sokatokhoz képest és úgy egyébként is „aranyéletem” van. (Ha ritkán is szólok hozzá egy-egy poszthoz, azért itt vagyok, olvasóként. Szemlélődöm.) Visszakanyarodva, az én olaszos temperamentumom azért jó is, mert a férjem életében egy kis katalizátorként működök. Kicsit felbolygatom az állóvizet... Aztán ott van életem értelme, a gyerekünk. Őrá sem figyeltem eléggé! Pedig nekem Ők a legfontosabbak! És én egy olyan valakit kergetek, aki nincs... és talán nem is lesz.

Rengeteg belső harc után azt kérdeztem magamtól: és akkor mi van, ha nem lesz még egy gyerekem? Van egy nagyszerű férjem, aki rajongásig szeret a mai napig is. És van egy csodálatos gyerekünk, aki már megszokta, hogy neki jut a rengeteg szeretet és figyelem. És azt látom, hogy igényli. Mert ilyen az alaptermészete, és mert ezt szokta meg egykeként. Ahogy „zavar támadt a mi kis rendszerünkben”, rögtön észlelte. Megingott a mi kis hármasunk.

Fura, de egyre jobban esik kimondani, hogy a mi „HÁRMAS” szövetségünk.  Nem a négyes után áhítozni. Hogy a hármas veszélybe került... Talán azért a „két gyerek a gyerek” van bennem, mert mi is ketten vagyunk a testvéremmel. Nem tudom.

Aztán próbálom már az előnyöket is nézni. Nem kell éjszakázni, jobban kimozdulhatunk, dolgozhatok, el tudunk menni nyaralni. Mert nekem ezek fontos dolgok. Lehet, hogy önzőnek tűnök. Jó, hogy megvehetem pl. a drágább virslit, nem a legolcsóbb és legszarabbat kell ennünk. Vagy hogy hó végén is van pénz a telefonomon, nem pedig: „majd fizetéskor töltök rá...” - mint sok ismerős. Nem élünk nagy lábon, be kell osztanunk a keresetünket, de mindketten dolgozunk.

Lehet, hogy ezekkel csak magamat nyugtatom és 30-40 év múlva azt mondom, miért nem vágtam bele a lombikba! Ezt nem tudhatom.

De azt érzem, hogy azóta megnyugodtam. Értékelem azt, ami van. És amióta én nyugodt vagyok, a családom is az... Újra visszaköszöntött otthonunkba a béke. Igyekszem megőrizni, bárhogy is alakul ez a téma. Többet elhozzuk a keresztgyerekeinket és a tágabb családdal, barátainkkal is többet vagyunk. Érzem, hogy kezd kerek lenni a világ.

Nektek is köszönöm.

petramanna