Másutt terhesnapló terhesség kismama

Szerintem minden terhes nő szeret úgy gondolni magára és az állapotára, hogy olyan különleges és csodálatos, mint egy hópihe.  Más, mint a többi. Amikor az ember elég sokáig beszélget egy terhes nővel, előbb-utóbb azt is megtudja, hogy az illető ezt mivel magyarázza: mert egyszer egy orvos azt mondta neki, hogy nem lehet majd gyereke, mert már elvetélt, nehezen esett teherbe, mert olyan könnyen esett teherbe pont jókor, és ez maga a csoda, vagy mert már nem is számított rá.  Ez egy rém aranyos és természetes dolog, és semmi baj nincsen vele. Én sem vagyok kivétel. Szerintem is az egész egy csoda. Akkor is, ha jelenleg több százmillió van belőlünk a földön (és ez csak az emberek, a többi emlősről ne is beszéljünk). 

Az első gyerekemnél azért volt „egy a millióból” érzésem, mert egy nagyon hosszú és kacifántos szerelmi történet eredménye lett a gyerek, aki szinte azonnal megfogant, mintha ez így lett volna megírva. A másodiknál pedig azért, mert sokáig vártunk rá, és alaposan megszenvedtünk érte. A harmadiknál pedig, mert nyanyakoromban 40 után ért váratlanul, amikor már leírtam ennek az esélyét. Jó hetekig gondoltam úgy magamra, mint a termékenység megtestesült istennőjére, aki megvalósította a majdnem lehetetlent. Hogy ez az egész mekkora „csoda”, a teremburáját. És a legjobb: „hú, de különleges vagyok ám én!” Azután mindenféle dolog történt, amelyeknek eredményeként most úgy gondolom, hogy egy 42 éves terhes nő a legtermészetesebb dolog a világon, alig említésre méltó, és nemcsak hogy nem olyan különleges, mint egy hópihe, de olyan mindennapi, mint egy csepp víz a tengerben.

Valamikor a 6. hét környékén egy kb. 10 perces folyamat eredményeképpen kerestem, majd találtam egy orvost. Van egy kiváló hírnevű, hatalmas kórház (világklasszis koraszülöttosztállyal) tőlünk 5 percre taxival vagy 20 perces kellemes sétára egy parkon keresztül. Nem nagy ügy egy olyan nagy  népsűrűségű városban, ahol 60 kórház és 8 orvostudományi egyetem van. Meggugliztam a kórház nevét, azt hozzátéve, hogy „jól császározó orvos” (egyszerű az élet a 3. császárra készülve), kijött pár név, megnéztem a fényképeiket, kiválasztottam az arcra legszimpatikusabbat, megnéztem, hogy elfogadja-e a magánbiztosításunkat, majd felhívtam a rendelőt. Megkérdeztem az asszisztensnőt, hogy az orvos elvállal-e új pácienseket és „bonyolultabb eseteket” (gondolván, hogy nyanyakorom 42 évem különlegesebb elbánást és nagyobb odafigyelést tesz indokolttá). Finoman megkérdezte, hogy miért is bonyolultabb az esetem, majd még finomabban a tudtomra adta, hogy nem is az, és jöjjek nyugodtan.  Azután később azt is megtudtam, miért: a világnak ezen a részén a rendelőben várakozó kismamák között olyan sok a nyanya 35 év feletti, hogy az embernek szeme sem rebben, ha jó karban lévő negyvenes nőket lát minden széken a váróban, ölükben 2-3 évesekkel és dagadó hassal.

Amikor pedig az ismerőseimmel közöltem a hírt az elkövetkező hetekben, egymás után jöttek a történetek a 35, sőt 40 feletti kolleganőkről, haverokról, szomszédokról, akik babát várnak tervezetten vagy tervezetlenül. A végén már a csapból is nyanyagravida érett korú kismamatörténetek folytak, és ez összességében nagyon megnyugtató volt.  Mielőtt azt hinnénk, hogy ez csak Észak-Amerikára és Nyugat-Európára igaz, érdemes megnézni a statisztikákat, amelyek szerint féltekénken szinte mindenütt, Magyarországon is (a későbbi magyar nőgyógyászom szerint elképesztően) növekszik a 35 feletti nők szaporasága, és a legtöbb helyen az ő csoportjuk az egyetlen, ahol ez a növekedés igaz. Amíg minden más korcsoport egyre kevesebb gyereket vállal, az enyém egyre többet. Ezt mindenféle értékítélet nélkül mondom, és nem akarok belemenni abba, hogy mi az „ideális életkor” a szülésre biológiailag, szellemileg, társadalmilag, anyagilag, vagy bármilyen más szempontból, mert mint tudjuk, ez mindenkinek és mindenütt más, minden kategóriában. (Senki nem gondolja úgy, hogy az ideális nagymama az elfekvőből skype-olva látja csak a kisunokáit.) Egyszerűen arról van szó, hogy egy nagyon is létező és el nem hanyagolható jelenségről van szó, ami nélkül ezen országok népessége még jobban fogyna, mint így. Azaz itt vagyunk, sokan vagyunk, és már nem lehet különcökként gondolni ránk és kezelni bennünket.

Június végén jött a „kegyelemdöfés”, amikor én már átvitorláztam a második trimeszterbe. Június tizenkilencedikén jelent meg az amerikai The Atlantic nevű havilapban egy cikk, ami óriási port vert fel, és amelyet azóta is mindenütt idéznek. A címe: „Meddig várhatsz azzal, hogy gyereked legyen?” és egy Jean Twenge nevű pszichológusprofesszor írta. Az írás lényegében megsemmisítő csapást vet arra a készpénznek vett véleményre, miszerint 35 éves kor felett (mitöbb, egyesek szerint már 30 éves kor felett) a nők termékenysége zuhanórepülésbe kezd. A modern tudományos kutatások és statisztikai adatok szerint semmi ilyesmiről nincsen szó. Negyvenéves korig a nők 82 százaléka spontán teherbe esik egy éven belül, és ez lényegében nem sokkal rosszabb eredmény, mint a 27–34 éveseké (86%).

Hát akkor honnan jött az a magát makacsul tartó, és politikusok, demográfusok és unoka után sóhajtozó nagyijelöltek által gyakran hangoztatott vélemény, hogy 30 felett a nő szavatossága termékenységi szempontból lejáróban van, és ha addig nem igyekszik, akkor elveszíti esélyét a gyerekre, és nagyobb családról ne is álmodjon, mert kifut az időből?  Megmondom. 1670 és 1830 között feljegyzett francia élve születési adatokból, amelyeket eddig alig írtak felül modern eredményekkel. Lényegében hazánkban még a német-római császár volt az úr, II. Rákóczi Ferencet anyukája gyertyafénynél szoptatta, és a várható élettartam 40-45 körül tartotta magát, amikor azok a statisztikák születtek, amelyekben 35 után alig szülhetnek a nők.

Az Atlantic-cikk egyébként nagyon érdekes, és aki tudja, feltétlenül olvassa el. Akár mert babát tervez még 35 felett, akár mert az egyes statisztikák és vélemények mögötti igazságra kíváncsi. Én elolvastam, egyszer-kétszer-háromszor, és az első reakcióm az volt, hogy „Basszus, átvertek! Egyáltalán nem szokatlan, ami velem történt, és nem is vagyok termékenységistennő.” A második pedig az, hogy „Na MOST mondjátok ezt nekem, és nem egy éve, amikor még hatékonyabb és végleges fogamzásgátló módszerek mellett dönthettünk volna, ha megegyezünk abban, hogy nem lesz több gyerek!” A harmadik reakcióm pedig az volt, hogy majd megosztom a cikket minden nővel, akik esetleg hibás, rossz adatokra alapozzák életük nagy döntéseit, és alulbecsülik esélyüket a kései anyaságra. Nem, nem arról van szó, hogy mindenki halogassa az anyaságot későre, vagy mert mindenkinek ez való. Hanem arról, hogy ha az élet úgy hozza, hogy a téma nem kerülhet napirendre jó ideig, a legtöbbünk számára még nem túl késő egyáltalán, sem az elsőre, sem a harmadikra 35 felett.

Másutt

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?