Időutazásra invitállak, kedves olvasó: ez ugyan egy gyerekes blog, de a tizennégy éves, az még voltaképpen gyerek. Én pedig épp ennyi voltam, amikor a boldogult (?) emlékezetű átkosban második lett kis csapatunk az oroszversenyen, amiért egy alig-alig használható Szmena fényképezőgép mellett nyertünk egy repülős-szállodás moszkvai utat is.  Az 1983-as év Moszkvája egyáltalán nem volt a mai luxusboltos, nyüzsgős, előkelő világváros: nagy volt, hatalmas, üres és még az akkori magyar szemnek is retró. Kamaszként láthattam olyasmit, amit ma kevesen mondhatnak el, hogy kamaszfejjel láttak.

'Moscow tram 71-621 1000_20040510_01' photo (c) 2004, Artem Svetlov - license: https://creativecommons.org/licenses/by/2.0/

„Apád mindig azt mondta, büdös. Jóformán semmit se volt hajlandó megenni – a vodkát azért megitta, nyilván fertőtlenítés céljából – aztán mikor megjött, már az előszobában szórta a ruhát, hogy azonnal mossam ki, mert mindennek olyan szaga van. Ja, és azt is mesélte, sok helyen a vécépapírt nem volt szabad bedobni a kagylóba, hanem egy vödörben gyűjtötték a fülkékben" - mesélte anyám (apám akkor már majd egy éve halott volt), én meg rázkódtam a röhögéstől, elképzeltem a józsefvárosi lakásunk vécéjében a vödröt, benne egy kocsirakomány szaros papírral.

Inkább a repülőúttól tartottam, nem az ehetetlen kajától egyelőre: a Vidámpark minden repülős-forgós-imbolygós izéjét messzire kerültem, még egy balatoni csónakban is majréztam, lekuporodtam a fenekére, nem volt jó arra gondolni, hogy majd órákon át a levegőben fogok keringeni, mint a gólya ama potyadéka. Felszerelkeztem mindenféle dilibogyóval, amiről visszafelé már nagyvonalúan elfelejtkeztem, semmi szükség nem volt rá, bár a szovjet pilóta úgy húzta fel a gépet, mintha valami szupergyors liftben ülnénk. Odafelé az utolsó morzsáig megettünk mindent a híresen jó kaját kínáló Malév-gépen, hátha mégis ehetetlen Moszkvában az összes étel. Sőt, a vége felé összeszedtem a bátorságomat: elvinném a nagyapámnak szuvenírként a kis maléves bort. Odaadták.

A szálloda nagyon vicces építmény volt: kívülről babakék mozaikcsempe borította mind a huszadik emeletéig, mint egy hatalmas, kifordított fürdőszoba. Előtte az ottani HÉV, az elektricska csattogott éjjel-nappal, bajos volt aludni tőle, a HÉV-kocsiknál látszólag húsz évvel öregebb szerelvények elég gyorsak voltak ugyan, de rettenetesen hangosak is. A fürdőben nem volt vödör és orosz nyelvű utasító felirat a mellédobásra, viszont a vécépapír maga volt a döbbenet: kb. hatszor hat centiméteres kemény papírlapok egymáson, mint valami ős Post-it a ragasztócsík nélkül: matekpuskát írni rá tökéletes lett volna, de a céljának kevésbé felelt meg: kicsi is volt meg kemény is.

Az első vacsora még hagyján volt, valami leves, aminek összetétele rémlett valamelyik nyelvóráról, nekem a fekete kenyérrel se volt sok bajom, bár sokan fintorogtak rá. A következő napokban viszont a tényleg felismerhetetlen küllemű, ízű és állagú ételektől nemigen laktunk jól, de a sötétlilás árnyalatú csirkecombtól is visszaborzadtunk, pedig valószínűleg csak soká állt a fagyasztóban, miután vágáskor nem véreztették ki rendesen. Inni leginkább teát és vizet kaptunk, akkor még álltak Moszkva utcáin azok a vicces automaták, amiből szódát és limonádét lehetett venni: a szépséghiba mindössze annyi volt, hogy egy üvegpohár állt benne eszközként, egy olyan körbemosó szerkentyűn, amit mifelénk csak a fogászaton látni. „Te, hányan laknak ebben a városban, hány millióan ittak ma már ebből a pohárból?” - kérdeztem Katit, aki hármunkból még vállalkozott az útra velem együtt. „Tudod mit, inkább kihagyom.”

Pedig venni aligha lehetett mást. Az irtózatos sort az ott szokatlan, huszonnyolc-harmincfokos nyárban gyorsan észrevettük, kiderítettük azt is, Fantát lehet kapni. Az már csak vásárláskor derült ki, hogy eldobós papírpohárban osztják ugyan, de ahogy az oroszok az impregnálást elképzelték: bitang gyorsan kellett kiinni, mielőtt elkezdett átázni az alja.

A programjaink nagyjából az akkori „kötelezőket” foglalták magukba, Moszkva belvárosát a Vörös térrel, a csodálatos székesegyházzal (festett ikonjain órákig bámészkodtam volna, de hajtott előre a tömeg) és a rémes Lenin-mauzóleummal, amiben viaszbábuként hevert a kitömött vezér, erős ravatalozószaggal körülvéve, onnan elég gyorsan akartam kirohanni a hosszasan kivárt sor után.  Egyáltalán, szinte mindenért sorba álltak: ha egy boltban nem volt sor, az azt jelentette, ott leginkább konzerveket és pár elég hasznavehetetlen tárgyat lehetett csak kapni.

Rácsodálkoztam viszont a műalkotásnak beillő metróállomásokra, osztályfőnöknőm figyelmeztetése ellenére nem volt bennük tömeg, inkább ugyanúgy kongtak az ürességtől, mint az egész város, kivéve a sorokat és a turistás helyeket, amiből alig volt néhány. Mivel magánembereknek nem nagyon lehetett ott akkoriban autója, a kiváltságos moszkvai sofőrök a dugót hírből se ismerve száguldozhattak az autópálya szélességű sugárutakon, a régi magyar mondás Moszkvára kiemelten volt érvényes, miszerint kétfajta gyalogos van, a fürge meg a lapos.  Biztonságban csak az aluljárókban és a kisebb utcákban voltunk.

Tömeg az ócska, farmotoros buszon volt csak, ami a szállodából a városközpontba vitt minket reggelente. Az egyik példánynak a teteje is le volt szakadva, belógott az utasok közé, tekergettem a nyakam, hova meneküljek, ha leesne, nehéz lett volna, mivel egyik lábam se volt a földön, megtartott mégis állva a tömeg. Jegyet lukasztani a „becsületkasszából” viszont muszáj volt (kis doboz, mellette külön a vécépapírként letekerhető jegycsomag) különben elkezdtek rosszallóan nézni, ahogy az se volt ajánlatos, hogy egynél többet tépj le. A szerelőaknákat furcsa módon az út kellős közepén helyezték el, kikerülhetetlenül, erősen kiemelkedtek a felszínen, nagyokat szökdelt rajtuk az ócska alkotmány.

Talán a szputnyikos, tudományosnak szánt park vagy micsoda után (nem tehetett rám nagy benyomást, mert csak a pazar metrómegállójára emlékszem) ültünk Katival a hőségben valami kőfalon, szabadprogram volt talán egy órán át, egyszer csak látjuk, már megint sorba állnak valamiért, mit akarhatnak ezek megint? Hohó, vanílifagyi! Beálltunk a sorba (fagyit eddig messziről és hátulról se láttunk a hőségtől lihegő városban, ahol a nők a hatvanas évek ruháit hordták), a kezünkbe nyomtak egy féltégla-félét, aminek hosszanti oldalait borította a vécéből már megismert kemény csomagolópapír. Basszus, ezt hogy kell megenni? Ötlettelenül kibontottuk a tenyerünkben, nyaltuk felfele a kőfalon, úgy néztünk ki, mint utoljára talán kétévesen, amikor fogalmunk se volt a fagyi elfogyasztásának helyes technikájától. Amikor már a térdünkön is folyt (a szűnni nem akaró röhögés se segített az ügyön), akkor megláttunk két helyi erőt. Elegánsan libegve fagyiztak, hoppá, a papír csomagolást lejjebb csúsztatták, alul összesodorva begyűrték, kész a tölcsér, lehet higiénikusan fagyizni, mi meg mehettünk mosakodni a szökőkúthoz.

Oroszul nem beszéltünk sokat, hiába ez volt az elsődleges cél, elvégre kiváló orosztudásunkat jutalmazták. A végén szabadprogram keretében elmehettünk a híres GUM áruházba, ott megszólalhattunk Tolsztoj nyelvén végre, bár ott ugyanúgy nem nagyon lehetett semmit se kapni, mint bárhol máshol (zsebpénzemet a fantán-fagyin kívül  addig csak egy falra akasztható, nagyfejű, lapos plüssmacskára költöttem jobb híján lakótelep-féleség üres boltjában), de némi sorállás (már megszoktuk, komolyan) után egy csodás horgolt téli kendő-féleséget szereztem ottani viszonyokhoz képest drágán anyámnak, ma is megvan, bár összement azóta kicsit.  Ja igen, mondom, forró nyarat éltünk éppen, a GUM szenzációja pedig egy rakás horgolt, meleg, télre való sálféle volt, amiért ölték egymást az arra járók.

A Szmena alig őrzött meg valamit az élményekből, mint kiderült, rossz volt a film-továbbítója, egymásra fényképezte a képeket, furcsa, művészi, szellemszerű világot teremtve, maradt egy székesegyház, egy szputnyik-szobor meg egy a szállodáról, a többi nagyjából használhatatlan.  Azóta Luzskov polgármester méregdrága, üzlettől hangos várost varázsolt Moszkvából, az elektricskát nyilván lecserélték, talán a babakék szállodát is lebontották, ami belülről inkább kollégiumra emlékeztetett, nem szállóra, a finom vanílifagyit, ha van, már rég nem durva vécépapírba csomagolják, és eltűntek a vicces szódaautomaták is. Nem vágyom ennek ellenére különösképpen Moszkvába, bár mikor megérkeztem, én nem dobáltam le az előszobában a ruháimat, büdös nem volt, bár az ételek java kétségkívül ehetetlennek bizonyult, ebben igaza volt apámnak. Ha röviden kéne összefoglalnom, miért nem akarnék a gyerekeimnek efféle állami tervgazdálkodást, hát ez a moszkvai út tökéletes illusztráció volt, a konzerveket árusító üres boltoktól  a pocsék tömegközlekedésig, a térdünkön csorgó fagyiig és az első pillanattól használhatatlan fényképezőgépig.

A székesegyház, az túlélte az egészet, megérdemelten.

Vakmacska

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?