Nincs még gyerekünk, bár a tervezés elindult bő két éve. Ennek köszönhetően össze is jött a bejegyzésre való anyag. Először az esküvőnk kapcsán kaptuk a kérdést, hogy akarunk-e gyereket. Bár úgy éreztük, hogy ez magánügy, elfogadtuk, hogy a távolabbi ismerősök örülnek, ha bármit tudnak kérdezni a „hogy vagytok”-on kívül, és naivan válaszoltunk a kérdésre - igennel. Később, amikor csak nem jött az a gyerek, folytatták. Először csak az eredeti kérdés ismétlődött, majd a szánakozó érdeklődés, hogy „Még mindig semmi?”. Hiába mondtuk, hogy ha lesz, időben szólunk, a lavina elindult: „És rendben vagytok mind a ketten?” „Nem próbáljátok meg kivizsgáltatni magatokat?” „Nem ártana utána járnotok a dolognak!” A kedvencem: „Szerintem te nem is akarsz gyereket, és az érzéseid akadályozzák a hormonrendszeredet. Hidd el, ha valóban akarnád, jönne! Ez így működik.” –többgyerekes anyuka szavai. Szerintem meg volt magával elégedve, hogy valamiben le tudott körözni. Csak azért nem utasítottam rendre, mert másokat is így oktat. Ja, és mert a sógornőm.
Gondolom, egyértelmű, hogy a fenti idézetek egyike sem az önként, kortól, nemtől, rokoni köteléktől függetlenül választott, bizalmas barátaimtól származik. Annál inkább származik volt főnöktől, ál-barátnőjelölttől, illetve olyan családtagoktól, akikkel a férjek révén áll fenn ismeretség, és ismeretségünk a maga nemében működőképes, de nem egymásra találás. Egy szóval illetéktelenektől.
Aztán terhes lettem, de még az első trimeszterben elment. Senki nem tudta, így továbbra is hallgattuk többek okoskodását a jobbnál jobb vizsgálatokról és módszerekről. Aki elég profin forgatja a szót, azzal szemben úgyis én lennék a rossz, ha az adott pillanatban kommunikálnám felé, hogy most éppen messzire ment. Másrészt rafináltak, kivárják, amíg a férjem valamiért kimegy a helyiségből, és akkor támadnak. Úgy érzem, ezek az emberek arra tartanak igényt – teljesen jogtalanul, hogy mindenestül az övék legyek, és minden porcikám tiltakozik ez ellen. Mindegy, kibírjuk még ezt a kis időt, hamarosan előállhatunk a jó hírrel - gondoltuk. Amikor viszont elment a baba, úgy éreztük, ez már tényleg nem tartozik senkire. Csakhogy az élet napok alatt másképp alakult.
A munkahelyemen bár szakmailag és emberileg is nagyon jó volt a csapat, a vezetőség nyomasztó légkört teremtett, azt is tudtuk, hogy néhányunkat el akarnak küldeni. Jobbnak láttam 4 hetesen bejelenteni a terhességemet, és megkérni őket, hogy maradjon titokban, amíg nem szólok. Mindezt azért, mert ma már a terhesség nem véd visszamenőlegesen kirúgás ellen. Milyen buta törvény! Kénytelen vagyok kiszolgáltatni az intim titkomat, márpedig a vetélési esélyek miatt a terhesség 12 hétig joggal tekinthető intim dolognak.
Meglepetésemre főnökeim jól fogadták a hírt, azonnal hoztak egy embert, akit be kellett tanítanom, velem pedig közölték, hogy elmegyek táppénzre. Választásom nem volt. Ez bökte a csőrömet, ráadásul emberileg, lelkileg nem voltam még felkészülve a hirtelen környezetváltozásra, de tudtam, hogy a babának sem hiányzik az a stressz, nem bántam, hogy otthon leszek.
Egész jól betanult az új ember, amikor elment a baba. Amikor betegszabadságról visszamentem dolgozni, közölték, hogy sajnálják, hogy elment a gyerek, majd úgyis jön a következő, na és az új munkatárs marad helyettem, mert van Bt-je, tud számlát adni, így olcsóbb a cégnek, mint én voltam alkalmazottként. Ezt nem is ragoznám tovább, mindenki levonja belőle, amit tud, a lényeg, hogy a diszkrécióval kapcsolatos tervünk ezzel felborult. Egyrészt gyakorlati okból: mit mondok, miért lettem munkanélküli, nem volt kedvem hazudni. Másrészt érzelmi okból: azt akartam, hogy az egész világ tudja meg, mit tettek velem 36 évesen a főnökeim, akik négy évig a belemet is kitaposták.
A választott barátaink nagy együttérzéssel és tapintattal fogadták a hírt. Cserébe majdnem mindegyiküktől megtudtuk, hogy náluk is történt korai vetélés, volt, akiknél kétszer is. Megnyugtató, hogy a történtek ellenére mindegyiküknél egészséges gyerekek születtek. Ők azóta sem erről akarnak témázni, ha találkozunk. Nos, a hírekkel a szimatolók is jóllaktak egy időre. Sajnálták a dolgot, őszintén. Úgy tűnt, azt is megértették, hogy mostantól fogva tényleg nem kell a kérdezősködés, pláne, hogy vetélés után hónapokig tilos teherbe esni. Persze, volt, aki ezt is jobban tudta, és mondta, hogy nyugodtan próbálkozzunk már a következő hónapban. Kaptunk vagy hatféle tippet, hogy ki a legjobb nőgyógyász. Értem én a jóindulatot, de nem mintha Budapesten élő felnőtt emberként nem lennénk képesek 1,00 db megfelelő szakembert találni. Úgy éreztem, ezek az emberek egyszerűen nem hallják saját szavaikat. El sem hiszem, hogy többségük több diplomás értelmiségi. Azt hinné az ember, hogy gyorsabban tudnak gondolkodni, mint beszélni…
Miután a munkahelyem túl stresszes és kiszipolyozó volt, férjemmel megbeszéltük, hogy egy darabig nem megyek el dolgozni, talán nyugodt körülmények között könnyebb és szerencsésebb a fogantatás is. Aki kérdezte, annak elmondtuk, hogy szünetet tartok, nem keresek rögtön állást. Nos, azóta kétfelől kapom az ívet. Mivel már ismét vállalhatok babát, újra kezdték. Sőt, voltak, akik ki sem várták az időt, vissza-visszakérdezgettek, hogy „Még semmi?”. Őket jó rokonhoz méltón udvariasan emlékeztettük, hogy még nem is szabad. Volt olyan, akit évekig sem szoktam látni. Amikor összefutottunk, azt sem tudja, mivel foglalkoztam eddig, de osztotta a tanácsot, hogy vannak Budapesten azok az ilyen meg olyan cégek, ott szokott lenni állás. Csak néztem, és majdnem megmondtam neki, hogy tök jó, hogy találkoztunk, mert hallja, nélküle aztán elveszett ember lennék. Értem én, hogy jót akarnak, de az dühít, hogy bele sem gondolnak, hogy magam is képes leszek megfelelő döntéseket hozni a megfelelő időben, és legfőképpen én rendelkezem az ehhez szükséges alapokkal.
Anyósom egy ideig minden egyes héten megkérdezte, hogy van-e valami állásügyben. Már feszült voltam, nem volt kedvem menni hozzá. Nyilván nem leszek vele bunkó, de végre összeszedtem magam, és megmondtam, hogy ha lesz valami, szólok. Megszeppent, és olyan arcot vágott, mint aki észbe kapott, hogy most őt finoman rendre utasították. Az igazi baj ezzel az, hogy tőlem nem várt ilyet. Anyukámat a bizalmamba fogadtam, hiszen ő az anyukám. Vagy ő az, vagy senki. Én erre mondom, hogy anya csak egy van. Élesebb fordításban: mindenkinek az van, amit dobott a gép. Nemrég meghallottam, amint telefonban sutyorogja egy nőrokonnak, hogy még pár napot várni kell rá. Azonnal leesett, hogy arra várunk, megjön-e vagy sem. Az illető rokont évekig nem is látom. El lehet képzelni, úgy éreztem, mintha ők ketten nagyítóval, elemlámpával leskelődnének ott lent. Azóta anyukámat sem avatom be, mikor peteérek és mikor jön meg. Pedig jó volt. Jó lenne olyannak, amilyennek tálalja magát. Hogy vele megoszthatom, ő senkinek egy szót sem. Szerintem legszívesebben még azt is ellenőrizné, hogy megfelelő időben csináljuk-e. Ezek után, bár ez még csak jövőkép, de ha valaki meg meri tőlem kérdezni, hogy van-e tejem, vagy szoptatok-e, az kap tőlem olyan választ, hogy érezze magát iszonyú kínosan. Olyasmit, hogy „Tessék? Jól hallottam?” és „Ugye nem akarsz ilyeneket gyakran kérdezni?”
Marha jó, még nekem kell felvérteznem magam a tapintatlanokkal szemben. Azokkal szemben, akik visszaélnek a státuszukkal vagy a korukkal. Hiszen a kérdéseik olyan jellegűek, mint az, hogy szexeltem-e már ma. Naná, van, akivel meg fogom beszélni a tejemet, éppen azzal, akivel szexről és lelkiségről is lehet. Nem részletes beszámoló, én sem szeretném, ha kitárgyalnának a fiúk, a barátnőim ágyjeleneteire sincs szükségem, de legjobb barinők között a szexualitás még a jó ízlés keretein belül is ad témát. Ennek ellenére ők azok, akik sosem fogják az egészséges határokat átlépni, és ez fontos. Nem véletlen, hogy éppen irántuk táplálok bizalmat. Akad még jó példa. Egy anyuka mondta, hogy a szomszédjában ikrek születtek, ő pedig nagyon kíváncsi lenne, hogy vajon természetes úton fogantak-e a babák, de nem meri megkérdezni, mert nem biztos benne, hogy jólesne-e ez a szomszédjának.
Csak azt szeretném, hogy aki nem élte át az élményeimet, nem ismeri a görcseimet, a motivációimat, nincs tisztában a fáradtságommal, nem hallja, amikor nálam koppan a tantusz, nem a bizalmasom, de legfőképpen nem emlékszik olyanra, hogy a lényemmel kapcsolatban valaha átélte volna az egymásra találás ritka és felemelő élményét, az csak egyszerűen legyen ezzel tisztában, és tartsa ezt szem előtt. Ez a fajta hozzáállás segíthet abban, hogy ne váljunk határsértőkké.
kismacska
