2013-ban döntöttük el a férjemmel, hogy rendben, jöhet a baba, ha akar, és úgy néz ki, nagyon akart, mert ahogy erre az elhatározásra jutottunk, terhes is lettem (a férjem borzasztó büszke a teljesítményére).  De azért sajnos nem volt minden zökkenőmentes. A terhességem elején véreztem, mire az orvos közölte, hogy hematómám van.

Kaptam magnéziumot + valamilyen gyógyszert, és pihennem kellett (nem is dolgozhattam, bár nem voltam szigorú fekvésre ítélve még…) és abban maradtunk, hogy majd egy hónap múlva megvizsgál, és kiderül, mi lesz (valószínűleg nem igazán bízott benne, hogy ez a baba meg akar maradni, valahogy úgy fogalmazott, hogy a hematóma kimoshatja ezt a pici ,,pöttömöt”). Mikor legközelebb találkoztunk, kiderült, hogy az a ,,pöttöm” nagyobb, és semmi baja Visszamehetek dolgozni! Hurrá! Nagyon nem szeretem, ha semmit nem csinálok.

Innentől fogva a terhességem olyan volt, mintha nem is lennék terhes. Nem voltam rosszul, jöttem-mentem. Körülbelül a terhességem 26. hete felé azonban görcsöltem, keményedett a hasam. Az orvosom szerint a baba ki akart jönni, a feje nagyon lent volt. Na, innentől fogva szigorú kényszerpihenőn voltam, szinte csak vécére kelhettem fel, sokszor megemeltem a csípőm egy párnával. Választhattam: vagy ez, vagy a kórház. Én az elsőt választottam. Egy hónapig ment ez így, majd utána minden rendbe jött, a kislányom úgy döntött, jó még neki odabent. Utána már újra mocoroghattam, de nem mentem már vissza dolgozni, sokat pihentem. Végül a kislányom úgy döntött, hogy a 40. héten kikéredzkedik.

A terminusom először júl. 17 volt, de aztán a dokim átírta aug. 1-re. Mivel akkor sem történt semmi, a doki azt mondta, ha 5-ig nem történik semmi, ő megindítja, kicsikém pedig úgy döntött, hogy aug. 2-án érkezik, őt ne kergesse ki senki. Éjszaka óránként arra ébredtem, hogy pisilnem kell. Majd egyszer csak jöttek azok a bizonyos menstruációs fájások, de nem voltak rendszeresek, hol több percig tartott, hol csak pár másodpercig, majd elkezdtem vérezni. Na, akkor irány a kórház, hívtuk a szülésznőnket és az orvost. Mire beértem, a dokim is megérkezett, megvizsgált és már 2 ujjnyira nyitva voltam, de nem igazán fájt még (pedig én aztán nem bírom a fájdalmat, legalábbis azt hittem). A dokim mondta is, hogy ez még nem az az arc, amire vár, majd ha már nem tudok mosolyogni, na, azok lesznek az igazi fájások. Burkot repesztettek (akkor derült csak ki, hogy mekóniumos a magzatvíz, vagyis a kisbabám belekakilt a vízbe, de akkor nekem nem mondtak semmit, csak fura arcot vágtak és összesúgtak, hogy ez nem valami szép színű). Szóval kaptam oxitocint, és lassan beindultak a fájások is. Bár még mindig nem szabályos időközönként jött (legalábbis nekem úgy tűnt, és a férjem sem vélt benne felfedezni semmilyen szabályosságot). Szóval 3 óra vajúdás után már nagyon fájt, mondták, hogy lélegezzek, meg pihenjek, lazítsak, mikor nem fáj, na, de nem volt olyan, hogy nem fájt. Mondtam az orvosnak, hogy nyugodtan császározzon meg, vagy adjon fájdalomcsillapítót, de én ezt nem tudom megcsinálni. Végül beleegyezett, hogy ad egy szurit. Megvizsgált és közölte, hogy ide már nem kell semmi, mert nyomunk!

Na, innentől minden jobb lett. Végre úgy éreztem, hogy tehetek valamit a fájdalom ellen! Négy nyomás után pedig kint volt az én gyönyörű kislányom (összesen 3,5 óráig tartott az egész, de nekem többnek tűnt)! Csak sajnos gyorsan felsírt, és mint kiderült, beszívta a kakis magzatvizet (nem tudták elég gyorsan kiszívni a torkából, orrából) és enyhe tüdőgyulladást kapott, szóval arról sajnos nem tudok beszámolni, hogy milyen jó érzés, ha rögtön a hasunkra teszik, mert nekem ez kimaradt. Egy hétig élveztük a kórház vendégszeretetét (három nap helyett, pedig végig ez tartotta bennem a lelket, hogy ha ,,kinyomom”, csak három napig leszünk bent, erre tessék). De a lényeg, hogy azóta semmi baja, makkegészséges, vidám, okos és gyönyörű (bár gondolom, ezzel most egy anyának sem mondtam újat, hiszen mindenki így érez a saját gyerekével kapcsolatban).

Hát ez a mi történetünk. Nem tudom, segítek-e ezzel valakinek, hogy leírtam (bár magamnak biztos, mert nekem nagy traumát okozott, hogy egy hétig külön voltunk, csak megszabott időben mehettem hozzá, és a többi anyukával ott volt a kisbabája, etette, beszélt hozzá stb, én pedig engedéllyel mehettem csak be hozzá, stb. Ezt borzasztóan éltem meg, de ez már egy másik történet.) Így, hogy leírhattam kicsit jobb lett.

A tanulság az én történetemből szerintem az, hogy minden kismama vigyázzon magára a terhesség során, ne éljen úgy, mintha nem lenne semmi változás, mert igenis ez nagy változás, fel kell rá készülni minden értelemben (én nem tettem, és a testem+babám jelzett). A másik tanulság, hogy ha túlhordásról beszélünk, mindenképp vizsgáltassuk meg a magzatvizet, mert ha zöld, oxigénhiányra utal, és a babának már nem jó odabent.  Ha valaha is terhes leszek még egyszer, én tuti, hogy már a 40. héten kérni fogom a vizsgálatot.

Mindenkinek könnyű szülést és boldog babás időszakot kívánok!

P.

Te is megosztanád, milyen élményeid voltak a szülés alatt? Küldd el nekünk a bezzeganya@bezzeganya.hu emailcímre.

További történetek a Szüléstörténet.hu oldalon olvashatók.

A Szüléstörténet.hu már a Facebookon is megtalálható. Tetszik?