Vasárnap este kikapcsolták azokat a gépeket, amik egy agyhalott amerikai kismama szervezetét működtették. Ezek a gépek tartották életben a várandós nő magzatát, a férj és a család akarata ellenére.


Marlise Munoz, Erick, Mateo

A 23 hetes terhes, 33 éves Marlise Munoz sorsa hosszú hetek óta a kórház, az orvosok és a bíróságok kezében volt, és a média szalagcímekben közölte le a megdöbbentő eset részleteit.

Az egyébként makkegészséges Marlise 14 hetes terhes volt második gyermekével, amikor férje eszméletlenül talált rá texasi otthonukban. Valószínűleg egy vérrög okozott nála embóliát. A kórház már csak az agyhalál tényét tudta megállapítani.   

Marlise és férje, Erick, az egészségügyi szakmában dolgoztak mentősként, és Erick az első pillanattól kezdve azt kérte, hogy felesége mesterséges lélegeztetését ne folytassák. Biztos volt abban, hogy Marlise nem szeretné azt, hogy gépek tartsák csak fenn életműködéseit. Legnagyobb megdöbbenésére az orvosok megtagadták a kezelés felfüggesztését arra hivatkozva, hogy Texas állam egyik törvénye szerint „nem szabad megtagadni a kezelést egy várandós nő pácienstől”. Ennek az egy mondatnak a jogi értelmezésén alakult ki a huzavona, ami 8 héten át tartott. Ezalatt a 8 hét alatt több orvosszakértőt is meghallgattak, akik egyértelműen nyilatkozták, hogy Marlise már nem él, ezért nem számíthat páciensnek, csak halottnak (állapota, az agyhalál, nem tévesztendő össze a kómával, amiből lehetséges felébredni). A magzat páciens mivolta és az élethez való joga ugyanúgy a vita részévé váltak, mint a végrendelet nélküli kismama esetleges szavának hitelessége, a férj rendelkezési joga, és a kórház beleszólása.

Időközben a magzat fejlődése nem állt meg, és rengeteget vizsgálaton, MRI-n és ultrahangon esett keresztül. Kiderült, hogy az ideiglenes oxigénhiány alatt agyi károsodást szenvedett, aminek mértékét természetesen lehetetlen volt megállapítani. Ekkor az élet szentségét védő, és a fogyatékosok jogaiért küzdő csoportok is belekeveredtek a vitába. Egy későbbi vizsgálat azt is kiderítette, hogy a magzat alteste olyan szinten deformált volt, hogy azt sem lehetett meghatározni,  hogy kisfiú vagy kislány.  

A férj pere a nyilvánosság bevonásával történt. A kórház állítása szerint Marlise nyilatkozata arról, hogy nem szeretné, ha mesterségesen fenntartanák az életfunkcióit, nem vonatkozhat a magzatra, akinek életben tartása az orvosok kötelessége a törvény szerint. Marlise férje pedig különös kegyetlenségnek, és a felesége holttestének meggyalázásának nevezte az orvosok tevékenységét. A bíró a férjet hozta ki nyertesnek, Marlise lélegeztetőjét két hónap után kikapcsolták vasárnap, és holttestét végre kiadták a családnak.

Az eset egyes részletei félelmetesen tükrözik azt a nem olyan régi magyar esetet, aminek végkifejlete pont ellentétes volt. Tavaly áprilisban szállították kórházba azt az ugyancsak harmincas évei elején járó, ugyancsak egyébként egészséges 15 hetes terhes magyar kismamát, akinél agyvérzés miatt állt be az agyhalál. A nőt a DEOEC idegsebészeti klinikáján tartották mesterségesen életben három hónapon át, és a terhesség 27. hetében hozták világra császármetszéssel az 1420 grammos újszülöttet.  A gyermek egészséges volt, az esetben résztvevő orvosokat Magyarországon hősként ünnepelték, és a média orvosi csodának bélyegezte a történteket.

A két eset kapcsán rengeteg etikai, orvosetikai és egyéb kérdés merül fel. Most, hogy az orvostudomány bizonyítottan képes az agyhalott terhes nők magzatait heteken át életben tartani és a világra segíteni (napokkal karácsony előtt született meg egy másik akkor már három hónapja agyhalott kismama, egy fejbelőtt olasz nő, Calolina Sepe gyereke), vajon milyen szinten dönthetnek ebben a folyamatban az orvosok és az adott állam törvényhozói?

Ha a nő nem rendelkezett írásban az akaratáról, felhasználhatja-e férje a holttesttét, mint inkubátort, hogy a gyermeket életben tartsa akármennyi ideig? Hiszen a férj szava és akarata nem feltétlenül ugyanaz, ami az anyáé lett volna, és bizonyíték ritkán van. Mi van, ha az apa és az anya nem értettek egyet ezügyben? A magzat esetleges rendellenessége, vagy fogyatékossága mekkora tényező legyen ezekben a döntésekben?

Végül az egyik legérdekesebb kérdés, ami egyben egyik leggyakoribb orvosetikai kérdés is: megcsináljanak-e az orvosok valamit, csak azért, mert lehetséges megcsinálni?  

Most, hogy már több ezer kutatás hozta eredményül azt, hogy a jövendő gyermek testi es pszihológiai egészségét nagyban befolyásolják az őt magzatkorában ért ingerek, táplálékok és egyéb faktorok, mennyire elfogadható egy gyerekre nézve, hogy egy holttest szüli meg (az agyhalálban levő testet a modern orvostudomány holttestek és pl. szervátültetésre is felhasználhatónak tekinti)? Ha szinte mindenki egyetért abban, hogy az anya személye, szeretete, gondoskodása és jelenléte kulcsfontosságú egy gyereknek, mennyire fair világra hozni valakit, aki már születése előtt árva, viszont csak így adatik meg neki az élet lehetősége?

Hősök vagy árulók ezek az orvosok?

Lehetőleg mindenki rendelkezzen saját testének esetleges sorsáról, ÍRÁSBAN, különben az orvosok, bírók és a politikusok döntenek helyette.

Másutt

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?