Ez a poszt nem azért íródott, mert enyhén kitoltak velünk – már megint, a képünkön szétkenődő matéria mintha sokadjára jönne ugyanonnan, de ezért nem érdemes posztot írni, hozzáírom a  hosszú listához, a problémát pedig egyelőre besorolom a „rossz, ámde megoldható” dolgok közé, ennyi. A mi magánéletünket tekintve, de a dolog üzenete attól tartok, ennél sokkal súlyosabb.

December hatodikán rövid szülői értekezletet hirdettek a Mikulás érkezése előtt a bölcsinkben, ami tulajdonképpen egy családi napközi, itt a baj. Mikuláscsomag, baszki, a helyi újság már megszellőztette, a helyi önkormányzat alighanem szerződést bont a családi napközik többségével vagy mindegyikével, ehhez képest még megkönnyebbülést is jelenthetett, hogy csak június 30. után érvényes az a verzió, hogy vagy fizetsz saccperkábé hatvanöt-hetvenezer forintot a szolgáltatásért egy hónapra, vagy viszed a gyereket ahova tudod, mert az önkományzati támogatott helyek onnantól megszűnnek. Köztük a miénk. Még jó, hogy nem január elsejétől.

A helyi újság, illetve a Macsek által mostanra meglelt jegyzőkönyv alapján az illetékes plafonszaggató csúsztatással érvelt (a huszonharmadik-huszonnegyedik oldalt érdemes sasolni): jövőre már az állami, ill. önkormányzati bölcsődei rendszer is képes az igények kielégítésére, mert ÉPP MOST csak három gyerek lenne, aki kora szerint MÉG ŐSSZEL IS bölcsődés maradna, a mostani várólistások meg nem képesek adott pillanatban (az önkormányzati ülés pillanatában) felmutatni, hogy mindkét szülő dolgozik, tehát nincs is várólista valójában (teccik ismerni a tyúkot és a tojást, nemdebár, és honnét teccik tudni, hogy hányan akarnak majd a most fél-egyévesek szülei közül dolgozni). Már ugyan mitől férnének el hirtelen, tűnődöm, férőhelybővítés úgy tudom ebben a kerületben nem történt (majd és óvoda lesz, állítólag), TÁMOP-pénzekből sem. A gyes értéke viszont kevesebb lett az évek alatt, nem több, ami nőtt, az a családok adóssága, ergo egyre többen mennének el 3 éven aluli mellől dolgozni, már akinek van hová.

De a közvetlen megfigyelés se azt támasztja alá, hogy kevesebb gyerek lenne: amikor a lányom a helyi óvodába járt, maximum 25-en lehettek egy csoportban, ma az összes ottani ovis csoport 30-as létszámmal üzemel, kb. 20 főre optimalizált csoportszobákban, és ez nem fog néhány hónap alatt drasztikusan megváltozni, hacsak gyorsan ki nem vándorol Külső-Londonba fél Kőbánya.

Arra már úgy tűnik, oda se nagyon figyeltek azon az ülésen, mikor valaki számokkal érvelt, miért olcsóbb családi napköziben tartani a gyereket, illetve hány gondozó jut egy gyerekre az egyes intézményi formákban, lesöpörték az asztalról, hogy nem erről beszélünk. Ha nem erről, hát miről, és erről miért nem?

A családi napközi vezetője egyébként megértően fogalmazott, már nekünk, szülőknek: az önkormányzat kényszerhelyzetben van, pénzeit elvonják, kiadásai ismeretlenek, kockázatminimalizálás szükséges, nem feltétlenül ők a valódi hunyók. Na jó, dünnyögöm a bajszom alatt, de akkor mi a fekete fenének kellett például a vadiúj jégcsarnok, évi húszmilláért  a fejenként 450-600 Ft-os belépővel, amikor a kicsit a háromszázas jeggyel épp csak kihasználtuk fagyosabb napokon. Pedig önmagában az is hasznos beruházás, semmi baj vele, de hát ha nincs pénz, akkor arra sincs, nem? Igaz, lehet akkor még nem tudták, hogy nincs pénz, mikor döntöttek róla. Hát most már tudják. Én is tudom.

A fő bajom nem az, hogy mi repülünk. Vakmacska fia február végén betölti a hármat, legkésőbb szeptemberben fel kell, hogy vegyék az oviba, ahol ugyan 30-an vannak egy csoportban, nem öten-heten, mint itt, de legalább van valamiféle megoldás (sőt, a kicsiket két és fél évesen oviba engedő szabályozás is bölcs kőbányai találmány), a két nyári hónapot pedig ezentúl amúgy is meg kell, hogy oldjuk, tekintve hogy az állami intézmények – óvodák, iskolák – eddig sem garantáltak folyamatos működést. A családi napközinek mindez belefért, a támogatott csoportba tartozóknak is. Eddig.

Mégis úgy látom, valakik úgy érezhetik, rendesen át vannak verve, és ezek nem mi vagyunk. Mi csak egy kívánatos „legjobb gyakorlat” áldásait élveztük-élvezzük másfél éven át. Amikor dolgozni mentem, szinte azonnal kaptunk helyet, rendkívül magas szolgáltatási színvonalat biztosító intézményben, ami azért volt így, mert az önkormányzat szolgáltatási szerződést kötött a családi napközikkel, férőhely-bővítés céljából. Dicséretes dolog, főleg ha azt is tudjuk, a kerületben pontosan 9 bölcsi működik, mind teltházzal.

Azért „best practice” az ilyesmi, mert rugalmas és költségtakarékos, minden fél számára. Javítson ki bárki, ha nem jól tudom, de a modellben csak a betöltött helyre fizet az állami-önkormányzati fél. Normatíva, kiegészítés csak olyan helyre jár, ahol és amikor fizikailag van gyerek. Az üres hely a magánvállalkozó kockázata, legfeljebb megpróbálhatja fizetős kuncsafttal feltölteni, ha a támogatott helyre nincs jogosult jelentkező. Egy tisztán állami rendszerben azonban nem éri meg NEM hiánygazdálkodást folytatni: a legjobb megoldás a hosszú várólista és az ezzel járó verekedés: az esetleges üres helyet nem kell állami-önkormányzati pénzből tökfölöslegesen finanszírozni, a verekedés és a várólista pedig ideális talaja némi korrupciónak, amiben valakik megint igen jól járhatnak. Már csak ezért sem tolonganak az önkormányzatok a mindenféle TÁMOP-pénzekért, amiből bölcsiket vagy férőhelyeket lehetne létesíteni. Hiszen azokat utána működtetni kell, arra pedig egy fillért sem ad az EU.  „Közszolgálati” bölcsi tehát leginkább ott fog épülni, ahol a haver építőipari cégének irtózatosan kéne némi munka. Az óvoda az más, az momentán kötelező.

Félek, a magánvállalkozók se fognak tolongani hogy új családi napközit hozzanak létre, bár korábban volt némi mozgás a pályázatok körül. Családi napközit nem egy meg két év megtérüléssel lehet csinálni, ezek többszázezres, milliós beruházások, EU-pályázattal vagy anélkül. A mi önkormányzatunk körülbelül 2009 táján hirdette meg együttműködési szándékát, tehát hogy finoman fogalmazzak, nem sokáig használta a kiépített kapacitásokat. A plusz férőhelyeket létrehozó, általában szakképzett, lelkes, motivált csanás cégek vagy alapítványok most méltán érezhetik úgy, keményen átdobták őket a palánkon.

 A mi „bölcsink” egyelőre előremenekül: indul hamarosan a nyelvi (angol) és a zenei foglalkoztatás, nyilván a pénzesebb réteg kegyeit keresik vele, ám nagyon szűk a sáv. Kőbányán a legtöbb lakost ne veti fel a pénzt, talán a módosabb kínai kereskedők kapnak az ajánlaton, ha úgy gondolják, így többet-jobbat kap a gyerek, mintha feketén vagy a „cselédtörvény” alapján bejelentett bébiszittert foglalkoztatnának. Hetvenezerért ugyanis bőven kapni frissnyugdíjas nénit, munkanélküli anyát errefelé, hiszen mindössze egy aranyos ferde szemű kisgyereket kell szórakoztatni egész nap. A piac tehát felülről és alulról is korlátos: a nagyon gazdagok saját szittert vesznek, a szegények meg már azért is szívják a fogukat, ha az állami bölcsi szolgáltatásaiért akarnak tőlük havonta elvenni húsz-huszonötezret. Márpedig mióta van gondozási díj, ez erősen sanszos – és ott nincs se angol mondóka, se zenei fejlesztés, lehet viszont katonás, 15-20 fős csoport, ha csak arra van keret.

Nincs ugyanis mese, egy túllétszámos csoportot csak erővel, fegyelemmel, szigorú napirenddel lehet elviselhetően működtetni. Ahol húsz gyerek ebédel egy óra alatt, miközben a többség még nem szobatiszta és párat etetni kéne, ott nincs sok cicóra lehetőség, bármely elhivatott szegény gondozó. A már bilivel ismerkedőre is könnyen visszakerülhet a pelus, ugyanazért, amiért a kórházban a nagymamára is azt adnak, nem mert becsinál, hanem mert nincs idő a túlterhelt személyzetnek őt kétóránként kikísérni a vécére. Ha sok időbe kerül felöltözni, akkor majd nem mennek az udvarra – jópártól hallottam ezt mostanában, óvodában is, harminc nem túl önálló gyerek pont addig öltözne-vetkőzne, amíg le nem járt a kint töltendő idő. Aztán lehet csodálkozni, hogy tarolnak a vírusok a szobába zárt kicsik közt.

Akinek pedig nem jut hely, mert a magánvállalkozónak nem éri meg, vagy nincs kerete kifizetni az árait, az „államiba” meg nem jut be, az ülhet otthon, könyöröghet a nyírségi nagyinak, hogy legalább ősztől tavaszig költözzön fel Budapestre, vagy próbálhatja lefizetni Krisztát a hetedikről, hogy neked még csak három hónapos a kölyköd, vedd már mellé az enyémet is, némi illegális gyed-kiegészítés fejében. Miközben a kétéves esetleg már remekül érezhetné magát egy jól felszerelt, szakemberek által irányított, kislétszámú bölcsiben-csanában, ahogyan az enyém is tette. A szülő meg megúszná a munkanélküliséget meg a levelesládába egyre gyakrabban koppanó banki és szolgáltatói felszólító leveleket. Naugye. De mégsem.

Akit most átvertek, aligha akar még egyszer „állambácsival” üzletelni, valószínűleg nem kevés pénze bánja a bulit. Aki szülő meg most nem jutott férőhelyhez, az egy jó darabig alighanem munkához sem fog jutni. Miközben, ha jól tudom, épülnek azért szanaszéjjel még magán, illetve EU-pénzből családi napközik. A felső tízezernek – el is tűnődöm néha, hogy biztosan úgy gondolta-e az Európai Unió, hogy a legmagasabb jövedelemmel rendelkező magyar családok szabad szemmel alig látható gyermekelhelyezési gondjait kívánja megoldani a német adófizetők pénzéből? Miközben Németországban sincs elegendő férőhely – pedig ott többen dolgoznak részmunkaidőben és többen képesek nem csak nyomorogni egy kereső fizetéséből. Mégis, azok a fránya németek eldöntötték, kell, kötelező bővíteni a hálózatukat. Ilyen vagy olyan forrásból és konstrukcióban, de kell. Hasonlóképp gondolták az uniós hivatalnokok, amikor kitűzték, hogy körülbelül a korosztály 30 százalékának legyen intézményi férőhely Európa-szerte – hát mi ha jól emlékszem változatlanul a 11-13 százalék környékén toporgunk.

És így ott is maradunk, fő hogy lehetett örülni, hogy a harmadik évre is megkaptuk a világ legköltségtakarékosabb munkanélküli-segélyét, a 25 ezres gyest, amivel minden bölcsődétlen helyen lényegében kötelező élni, ha nincs segítő családtag vagy olcsó szitter a környéken. Az ebből fakadó éhenhalás magánügy, miért nem mentünk jobban férjhez.

Tessék nyugodtan elbocsátani a demográfiai tanácsadót, a nőügyi biztost, a családügyi referenst meg a többit, a táblázatokra, a nemzetközi összehasonlító adatokra és a stratégiákra nekünk egyetlen vekni kenyeret se adnak a boltban, a munkáltatók tojnak hazafias otthoni helytállásunkra, kizárólag a jövedelemtermelő képességünk érdekli a mocskokat, bár sokan nyilatkoztak úgy, cafateria keretében akár támogatnák is a gyermekfelügyeleti költségeket, de hát nincs ilyen a palettán. Saját napközit meg azért nem építenek, sok helyen feltölteni nem tudnák, mások a járulékos költségek és macera miatt utasítják el csípőből az ötletet.

Nem is az ő dolguk. A kőbányai best practice pedig összeomlani látszik, hiába dicsértem korábban, de így követője se nagyon fog akadni.

Mi meg megyünk majd az oviba szeptemberben, amúgy se terveztünk mást (halkan tűnődöm közben, ha engemet ezért a morgásért szívatni akarnának, nyilván felszólítanak február végén, hogy rakjam át azonmód a gyereket a 30 fős oviscsoportba a vírusfesztivál közepén, megígérem, ha így lesz, azt is megírom.....de csak nem, elvégre eddig VALÓBAN családbarát kerületként működtek, és valószínűleg most sem puszta kitolásból döntöttek így)

A családi napközi összes dolgozójának pedig köszönök mindent, élmény volt veletek eddig is, nyilván az lesz június végéig is, rajtatok nem múlott. Nekünk mázlink volt. Az utánunk jövőknek nyilván kevésbé.

 

 

Vakmacska