Anya lettem. Ez egy tény. Szültem egy gyereket, nevelgetem. Jó anya lettem? Na, ez már nem annyira kézzelfogható tény. Attól függ, kinek a szemszögéből nézzük. A férjem szerint igen.

A gyerekem szerint néha igen, néha nem, akkor biztos nem tart annyira jó anyának, amikor rászólok, amikor nem játszom vele, amikor szabályokat állítok fel és tartatom be vele, amikor nem kap meg valamit. Anyósom szerint is néha igen, néha nem. Nem mondja ki, de látom rajta. Ha csak a gyerekre koncentrálok, akkor igen, ha magamra is, akkor nem. Anyám szerint igen, de mondjuk azt, hogy ő elfogult.

A szomszédok szerint biztos nem, amikor hagyom a gyereket ordítani hosszú ideig. Az már mellékes, hogy a gyerek hisztizik, és azért hagyom, hogy ordítson. Ugyanakkor szerintük jó anya vagyok, amikor látják, hogy kézenfogva leviszem a porontyot a játszóra vagy biciklizünk vagy labdázunk.

Az, hogy valaki jó anya az éppen az adott helyzettől függ. Egy étteremben szépen evő gyerekről mindenki azt hiszi, hogy jaj, de cuki, jaj, de jól nevelt! Az vagy egyáltalán nem vagy csak nagyon ritkán jut eszükbe az embereknek, hogy lehet az adott gyerek félórával előtte vagy félórával utána olyat hisztizett/hisztizni fog, hogy még a nap is elbújt/elbújik.

De térjünk vissza. Szerintem én jó anya vagyok? Na, ez a legrosszabb. Ha azt mondom, hogy jó anya vagyok, akkor mindenki azt hiszi, hogy beképzelt, nem tudom, miről beszélek, biztos, hogy nem vagyok elég reális. Ha azt mondom, hogy rossza anya vagyok, akkor az az általános vélemény, hogy akkor nem kellett volna gyereket csinálni.

Amikor teherbe estem, teljesen más volt az elképzelésem a gyereknevelésről. Azt hittem, hogy mindennel meg tudok birkózni, és nálunk nem lesznek gondok. Pedig lettek, annak ellenére, hogy nem akartam őket, de így utólag tudom, hogy rajtam is múlt. Hogy meg tudok-e birkózni velük, az még a jövő kérdése.

Van egy kétévesem, aki eddig a világ középpontjaként nőtt fel, és a világot neki anya és apa jelentette. Nem voltak idegenek ebben a világban, mindketten egyformán foglalkoztak vele, lesték minden kívánságát és óhaját. Most viszont eljött a bölcsi ideje, hirtelen az általa ismert világ nemcsak anyából és apából, hanem mindenféle gyerekekből, felnőttekből, szabályokból áll, és ami a legfontosabb, hogy nem ő a központ. Utálja nagyon, sír, ordít, tiltakozik minden nap. Az elején éhségsztrájkot tartott, nem tízóraizott (még mielőtt a gyámhivatalt kihívná valaki, reggeli megvolt, 1-ig van bölcsiben, úton hazafelé pótolta a kimaradást, szóval nem halt éhen). Ezen a héten már evett, de nem a többiekkel, hanem egyedül, külön. Ha úgy nézem, akkor ez már haladás. Lehet, hogy jövő hónapban odaül a többiekhez, de az is lehet, hogy nem.

Sajnálom őt, minden reggel titokban sírok, mert fáj, hogy olyan dolgot kell csinálnia, ami neki nem tetszik. Ugyanakkor fontos, hogy megtegye. Ha most nem szokja meg, akkor mi lesz az oviban?

Tegnaptól büntet, úton hazafelé durcás, nem szól hozzám. Mert elküldöm, mert nem vagyok vele. Próbálom vele megértetni, hogy anya nem lehet mindig ott, dolgozni is kell és neki pedig megtanulni közösségben is ellenni. De úgy tesz, mintha nem értené. Pedig tudom, hogy érti, látom rajta. Csak így próbál lelkiismeret-furdalást okozni, hátha meggondolom magam és holnaptól nem ébresztem, hogy menni kell.

Ha továbbra is küldöm, akkor az ő szemében tuti rossz anya vagyok. Ha nem teszem, akkor a sajátomban leszek rossz anya, mert nem tanítom meg neki a szocializációs alapokat, anyámasszony katonáját nevelek belőle és elveszítem a tekintélyemet, sosem fog rám hallgatni és mindig eléri majd, amit akar.

Szóval az, hogy anya lettem egy tény. Az, hogy jó anya lettem-e azt az idő fogja meghatározni, per pillanat elég képlékeny és folyamatosan változik a helyzeteknek és a szereplőknek függvényében.

Tipti