Ott kezdődött, hogy október 13-án hajnalban (miután már este is kicsit mintha hasmenés érzésem lett volna) arra keltem, hogy gyenge, ritmikus görcsök jönnek (mint az enyhe mensi) és aztán a vécén némi vért is felfedeztem. Ez utóbbi miatt aztán bekapcsolt a vészvillogóm és 6-kor felkeltettem a páromat, hogy „menni kéne”. Erre ő: „Hová, dolgozni?” (Ez azóta szállóige nálunk.) Mondtam, hogy oda is, de főleg a kórházba előbb. Így aztán minden eshetőségre készen bekocsikáztunk, ahol a vizsgálatok után kiderült, hogy ez még csak a nagy semmi. Így haza is kullogtunk szépen. És igen, a java csak azután jött.

szüléstörténet szülés

A görcsök nem szűntek, hanem jöttek szépen, hol 5, hol 10, hol 20 percenként és egyre erősödtek, a délutáni újabb vizsgálaton (mert akkorra volt a saját doki nénimhez amúgy is időpontom) már látszott is a görbén, de még szépen hazaküldött, hogy ez sajnos csak jóslófájás, szüléshez nem elég, így hát see you later. És ezután jött a kőkemény kálvária.

Eljött az éjszaka, és a görcsöktől, ahogy erősödtek és amilyen ritmikusan jöttek, már egyáltalán nem tudtam aludni – reggelre úgy néztem ki és úgy is éreztem magam, mint akin átment egy úthenger, de az egész folytatódott tovább. Ámde még mindig nem jött a megváltás (az „igazi” fájások). Még egy borzasztó nap telt el így, aztán eljött a szerda, ami semmiben sem ígért változást, én meg, már lassan három kialvatlan éjszaka és végigkínlódott nap után azt hittem, hogy ennek sose lesz vége, kész, örökre terhes maradok és örökké görcsölni fog a hasam (ez a kiírás előtti napon volt amúgy). A párom látta rajtam, hogy teljesen kész vagyok, így aznap itthon is maradt velem. Aztán délelőtt egyszer csak (megint a vécén, mint „nagy” események színhelyén) egy hatalmas vérdugó jött ki belőlem. Na, mondom, most akkor megint vagy bemegyünk fölöslegesen vagy nem tudom (de a doki nénim azt mondta, hogy inkább menjen az ember háromszor fölöslegesen, mint egyszer későn), de akkor is úgy éreztem, hogy nem akarok már még egyszer beégni. Így aztán végül felhívtam, hogy mi a helyzet, aztán mondta, hogy menjek be, megvizsgál, azzal nem veszítünk semmit, két órán belül valamikor, addig még műt.

Akkor kb. egy óra múlva bementünk (közben folyamatosan 5-10 percenként a falat kapartam a fájdalomtól, a párom karján szerintem elszorítottam az ereket is), aztán még vártunk rá egy órát a folyosón (később mondta, hogy a 15 perces műtétből 2 órás lett), ekkor volt kb. délután 1 óra. Akkor mondta, hogy jó peches vagyok, hogy ez így alakult (mondom, hogy ja, azt érzem sajna – van, akinek nincs is jóslófájása egyáltalán). Aztán még megvizsgált előttem egy másik anyukát, őt elküldte szülni, majd mondta, hogy vetkőzzek le, aztán megvizsgált, és mondta, hogy akkor vetkőzzek még lejjebb, szülünk, ez a háromnapos kínlódás otthon arra jó volt, hogy majd félig kinyíljak (a szükséges kb. 10 cm-ből 4-re voltam nyitva). És akkor itt kezdődött a „buli”. Rám adtak egy csodás kórházi gúnyát és a „bába néni” (a szülésznő) felvette az adatokat, közben meg jól szórakoztunk, elég jó fej néni volt, megbeszéltük az akcentusainkat, szülést, ilyesmit. Aztán kaptam egy hashajtó kúpot, ezzel szépen el lehet vonulni – igen, már megint a budira. Aztán zuhany, aztán a jeges zuhany. Irány a szülőszoba!

(Ja, a páromat közben menedzselte a néni, kapott ő is műtős szerkót, elrakta a cuccainkat meg vett kaját.) Itt ért aztán az első meglepetés, bent volt a páromon meg a nénin kívül két fiú, az egyik iráni, és közölték (ill. a néni helyettük, mert mint mondta, nem merik a szájukat kinyitni), hogy hát ők gyakornokok és szeretnék végignézni a szülést. Először persze végigfutottak rajtam olyan gondolatok, hogy ez azért viszonylag személyes ügy meg bensőséges meg a többi, de aztán végül is a párom azt mondta és ez hatott, hogy azért mégiscsak a jövendő doktorai és tanulniuk kell. Na, mondom, akkor jó, hát ha ezzel jót teszek, legyen, ha a páromat nem zavarja. (Később, utólag kiderült amúgy, hogy nem is lett volna választásom, mert mivel ez egy egyetemi kórház és ha te úgy döntesz, hogy itt szülsz, akkor köteles vagy elfogadni, hogy jönnek a gyakornokok, de ezt szerencsére akkor nem tudtam, így abban a boldog tudatban voltam, h milyen nemes lélek vagyok.) És egyébként nem is volt rossz, hogy ott voltak, két fájás között kiválóan eldiskurálgattunk angolul.

A fájások alatt szorítottam a fejemre a gázmaszkot kegyetlenül, N2O volt benne és mikor szívtam, olyan érzésem volt, mintha a plafonon lebegnék – mondtam is a doktor néninek, hogy ha ez olcsóbb, mint az alkohol, veszek otthonra is, de kiábrándított). És végül ez a gáz maradt a mentsváram, legalábbis egy darabig, mert egy idő után már csinálhattam akármit, olyan nagyon fájt, hogy egy merő fájdalomgócnak éreztem magam. Na, de ne szaladjunk előre. Először a doki nénim burkot repesztett, aztán ő kiment, a teremben lekapcsolták a villanyt és mi 4-en, 5-en addig is jól szórakoztunk. Az iráni srác az okostelefonján mutogatta Irán térképét, hogy hová érdemes kirándulni menni. Kiderült amúgy, hogy belgyógyász-jelöltek mind a ketten, de ez is kötelező. Aztán irtó humoros volt, néha kérdeztünk valamit, amire hatalmas magabiztossággal és hidegvérrel válaszoltak, aztán mindig hallottam, hogy amikor bejött a néni, gyorsan megkérdezték, hogy tényleg úgy van-e, ahogy mondták (pl. a baba felgyorsult szívverése a fájásokkor). Háhá. A doki nénim be is jött egyszer, hogy mi van, mert a hangomat a folyosón is hallja (épp egy röhögőroham közepén voltunk) és aztán mondta, hogy na, akkor ez még nem fáj igazán (persze ő már tudta, mi következik, én meg még nem).

Én azt hittem, hogy ettől már nem lesz sokkal rosszabb, pedig de. Eljött a „végjáték” ideje is. Kb. 8 cm-nél jártunk (ja, a doki nénim egyszer az elején még megkérdezte, hogy én akkor hogy is álltam az EDA-hoz, hogy nagyon igen vagy nagyon nem, erre mondtam, hogy hát ameddig bírom, menjen így – de nyilván itt is tudatlan voltam, mint Ádám és Éva a bizonyos alma előtt, mert kiderült, hogy ilyet csak 5 cm tágulásig lehet kérni, aztán szevasz..). Ekkor jött az „igazi” fájdalom, amit tényleg fájdalomnak hívnak és az addigiak ahhoz képest egy gyenge horzsolással értek csak fel. És ez még eltartott egy-két órát. Ebben az időben kb. önkívületben lebegtem, és a pár pillanatnyi szünetben csak arra koncentráltam, hogy kapjak valami levegőt és rettegtem az újabb görcsadagtól. A külvilágot csak az agyam távoli zugában észleltem, felfogtam, amit mondtak, de csak úgy messze, majd később rekonstruáltam az eseményeket. Azt éreztem, hogy a párom hideg borogatást rak a fejemre (ez jólesett) meg, hogy néha megfogja a kezemet (az nem esett jól valamiért), az idő többi részében kapaszkodtam a gázmaszkba és üvöltöttem.

Hát igen. Ez a sarkalatos pontja volt a dolognak, mert hiába gondoltam azt korábban, hogy ez csak divatos filmkellék és én amúgy is vagyok annyira vagány, hogy mit nekem fájdalom, sajna nem így lett. Egyedül abban bíztam közben, hogy a gázmaszk tompítja valamennyire, de egyszerűen hiába hallottam a doki nénimet fölöttem az önkívületben, hogy ne erre pazaroljam az energiát, csak nehezen tudtam visszafogni. Aztán oldalt fektettek (állítólag így gyorsabban lejön a baba) és aztán egy jó adag szenvedés után hallottam, hogy mondják, hogy eljött az idő, akkor visszafordítottak, egy brutál fájdalom, egy erős nyomás és a baba kirobbant belőlem. Na, és ebben a szentséges pillanatban a fájdalmat mintha elvágták volna. Egészen döbbenetes érzés ez is.

Akkor a babát rám tették (nem is volt olyan csúnya, mint vártam), ezután őt elvitték, azt hiszem, nekem beadtak egy oxitocin injekciót, hogy a méhlepény gyorsan megszülessen, még hallottam, hogy a doki nénim magyarázza a két fiúnak angolul, hogy mit kell nézni rajta, hogy az egész kijött-e (itt csak azt sajnáltam, hogy én nem láttam, hogy néz ki), ezután jött, amitől végülis a legjobban féltem, pedig tényleg nem kellett volna: a gátvarrás (ezen a klinikán rutin a gátmetszés). Kaptam néhány érzéstelenítő injekciót, valamennyire lehetett érezni, de mint ahogy a doki nénim előre megmondta, az előzményekhez képest ez csak teadélután. Annyira ki voltam merülve amúgy meg annyira szégyelltem magam az üvöltésért, hogy borzasztó. A varrás után azonnal felültettek (közben a kedves bába néni hazament és egy kedves csajszi váltotta – a baba amúgy 3/4 5-kor született meg) és ki kellett menni zuhanyozni. A csajszi kérdezte, hogy ki bírok-e menni a saját lábamon, mondtam, hogy naná, hát én ne bírnék – h át én nem bírtam. Így szépen tolószékben kitolt, és a doki nénimmel ketten álltak felettem, hogy ne zuhanjak össze, de megúsztam.

Innentől dőlt belőlem a vér, mint a Niagarán egy jobb esőzés után. Hatalmas pelenkaméretű betét volt a megoldás – valamennyire –, nekem reggelre az ágyneműm így is tiszta vér lett (mire a kedves nővér közölte, hogy tán gyakrabban kéne betétet váltani, erre én, hogy ha csak nem találták ki az álombeli betétváltást, akkor ez most nem volt lehetséges). Ezután következett a kétórás megfigyelés egy kellemes szobában, akkor visszahozták a babát, a párom is ott volt, elvoltunk, pihentem és ilyenkor meg kell próbálni „etetni” a babát – a doki nénim is jött segíteni, szerinte ekkor ég bele a mozdulat a memóriájába. Ezután hoztak vajas kenyeret meg teát és aztán tolószéken áttoltak a gyermekágyas osztályra (jártányi erőm nem volt, az is kihívás volt, h elmenjek később a vécére.

Végül amúgy fizetős különszobát kértem, mert a háromágyasokban nem volt hely, tízágyashoz meg nem volt kedvem, szerintem ott még annyira se lehet pihenni, mint a többi szobában. De ez meg egy frankó szoba volt, olyan, mint egy apartman és én voltam az egyetlen, aki fogadhatott így az osztályon belül is vendégeket, amihez épp sok kedvem nem volt, de legalább a párom bejöhetett minden nap. Aztán amúgy itt sem volt sok időd regenerálódni, megtámadnak 8 papírral, amit írj alá, tölts ki, adj le, stb., reggel fél 6-kor hozzák a babákat, aztán 7-fél 8 körül viszik vizsgálatra, közben próbáld megetetni meg ilyesmi, aztán közben hozzák a reggelit, 8 vizit száz gyakornokkal (az volt a vicces, mikor a dokik jöttek és megláttam köztük a két tegnapi srácot, aztán mondtam, hogy szevasztok és a „fődoki” kérdezte, hogy mi van, ismerősök? Mondtam, hogy ja, ők végignézték a tegnapi műsort. Szerintem azóta is előjövök a rémálmaikban – a párom mesélte később, hogy amikor kijött a gyerek, nem csak ő volt sóbálvánnyá fagyva, hanem a két fiú is, haha.

Na, és akkor mindebből fel se ocsúdott az ember, máris jönnek a gyerekgondozással kapcsolatos problémák. Bizony a szoptatás tényleg nem egyszerű, ez kb. két napomba és sebes mellbimbókba került, de még így is a szerencsések közé tartoztam. Nekem annyi gondom volt és van is a mai napig, hogy először nem volt elég tej, eléggé melózni kellett, hogy legyen (napi 10 liter folyadék, evés és fejés) és aztán ahogy ugrik a baba igénye, megint gyúrni kell kegyetlenül, hogy legyen – mármint nekem. Van, aki szerencsés, és rögtön nyithat akár tejcsárdát is. És mindezt megspékeli nem a klónok, hanem a hormonok támadása. Kész vagy a szüléstől, és ha ránézel a gyerekre is bőgnöd kell, mert egyszer csak meglep a felelősség meg ilyesmi. Így szinte non stop bőgtem és minden energiám arra ment el, hogy ezt csak abban az időben tegyem, mikor épp nincs ott senki.

anonim

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?