házasság szex

Szeretném ezt a címet adni a posztomnak, de az az igazság, hogy nincs tapasztalatom az ilyen típusú kapcsolatok terén. Csak szeretném, ha lenne... Majdnem tökéletes házasságban élek. Először is, nem szerelemből házasodtam. A kapcsolatunk elején persze ott volt a szikra, a gyomorban repkedő pillangó, az izgalmas várakozás, hogy vajon ő mit is akar. De elég hamar kiderült, hogy mindketten ugyanazt: megbízható partnert, hosszú távú kapcsolatot, családot.

Nem állítottam piedesztálra, ő sem engem. Nem voltam vak a hibáira, és ő is nyíltan megmondta, ha valamilyen szokásomat nehezen viselte el. Nem vártuk egymástól, hogy megváltozzunk idővel, úgy találtuk, hogy mi ketten elég jól működünk együtt. A harmincas éveink elején jártunk mindketten, és láttunk mar jó pár kapcsolatot ilyen közhelyes hülyeségek miatt tönkremenni. Mi tanulni akartunk mások hibáiból, nem megismételni őket.

Jött az első gyerek hamar, akartuk, terveztük. Mivel külföldön élek, és itt nem szokás sokáig otthon maradni a szülés után, úgy döntöttünk, szoknunk kell az új helyzetet. Meló, bölcsi, háztartás, család. De meglepően jól bírtuk, így 4 évvel a nagy után megérkezett a kicsi is. Ő is ment bölcsibe fél évvel a születése után, most már ketten kétfelől szedtük össze a gyerekeket a munka végén, de ez sem okozott törést a házasságunkban. Mondhatnám, túl gördülékenyen ment minden.

Közben persze “öregedtünk”, már a harmincas éveink végén járunk, de a férjem még mindig nagyon jó pasi, és én is elég jó bőrben vagyok. Bár egy 38 éves nő sosem olyan friss, mint egy 39 éves pasi, de ahogy a férjemet megnézik a nők (tudom, látom, észreveszem), úgy engem is megbámulnak még a fickók. Őszintén, nekem ez jól is esik. És a férjemen is látom, hogy olyankor még jobban kihúzza magát.

Viccelődünk is időnként, hogy milyen lenne a Lucyval vagy a Greggel, de nyilván nem gondoljuk komolyan. Vagy mégis?

Az utóbbi időben, talán mert mindkét gyerek már nagyobb, mi pedig rutinosak vagyunk, úgy tűnik, ismét nyitunk a világ, vagyis inkább a többi ember felé. És ismét észrevesszük a másik nem képviselőit. Legalábbis én. És azzal ámítom magam, hogy a férjem is. Mert nekem most rettenetesen csapja a szelet egy új kolléga, és őszintén bevallom, hosszú idő óta ő az első, aki érdekes, izgalmas, kifejezetten várom, hogy a társaságában lehessek. Emellett rettenetesen vonz, és ez a vonzalom egyértelműen kölcsönös.

Nincs nekem kedvem felrúgni a házasságom, a családom. Szeretem a férjem, sosem válnék el, nem kezdenék mással családalapításba. De iszonyúan vonzódom, mondjuk ki, elsősorban szexuálisan egy másik férfihez, és én tudom saját magamról, hogy csak akkor nyugszom, ha "megvan”. Utána már nem fog ennyire foglalkoztatni, hamarabb lecseng ez az egész.

Nekem egyértelműen rossz, hogy el kell fojtanom egy teljesen természetes vágyat valami ősrégi társadalmi (és vallásos) beidegződés miatt. Nem szeretnék a jövőben sem össze-vissza kúrogatni, nem erről szól a dolog. De mindig úgy gondoltam, hogy ha a férjem bejelentene egy ilyen hirtelen fellángolásból megtörténő esetet, én ugyan nem borítanék, nem vagdosnám a tányérokat és nem pakolnám a bőröndjét. Sosem gondoltam viszont eddig bele a helyzet fordítottjába, egészen mostanáig.

Érzéseim szerint a férjem nyitott lenne a dologra, ha beszélnénk róla. Elég modern felfogású, nincsenek vallásos kötöttségek az életében, és az erkölcsöt sem az alapján értelmezi, hogy valaki megcsalta-e már a párját (az alapján már inkább, hogy fizet-e adót rendesen vagy hogy beáll-e jogtalanul a rokkantparkolóba). Lehetne vele beszélni a dologról, szerintem.

De félek. Mi van, ha kiderül, hogy ebben az egy kérdésben kifejezetten őskonzervatív? Ti mit tennétek, felhoznátok a témát?

O.C.