Nyáron még úgy képzeltem, hogy szeptember elsején reggel úgy indulunk az oviba – az előző este kikészített ruhában –, hogy előtte itthon napokig másról sem esik majd szó, csak az évkezdésről. Jó előre összekészítem a pakkot (ágynemű, pelenka, popsitörlő, papírtörlő, papírzsepi, váltásruha), átnézem az őszi ruhatárat, a lábbeliket, és visszafelé számoljuk, hányat kell még aludni.

Ehhez képest 31-én este ott tartottam, hogy éppen csak összedobtam a másnapi menetfelszerelést, a ruhák egy része a szárítón lógott, egy másik része a mosógépben forgott, a többi meg a padlóra halmozott kupacokban vagy a bőröndökben várta, hogy sorra kerüljön. Kistesó a szandálokat beledobálta a fürdővízbe és csak reménykedni volt erőm, hogy reggelig megszáradnak, hajszárítózni már nem. A visszaszámlálásban jó voltam. Imi is: mutatta az ujján és mondja a számokat egytől tízig, a kilencet kivéve, mert abba még beletörik a nyelve.

Reggel korán ébredünk – elszoktunk a zajos várostól – és magam is meglepődöm, milyen gyorsan elkészülünk. Többször elismétlem Iminek a napi programot, hogy tudja, mire számítson. Felsorolom, kikkel fog találkozni, mikor megyünk érte, válaszolgatok a kérdéseire. Nem, a Domi nem lesz ott, ő már iskolába jár. Nem, a Tebe nem marad ott, ő csak elkísér. Közben reggelizünk, öltözünk, indulunk az autóhoz. A lépcsőn már nem oldalazva araszolgat lefelé, hanem arccal előre, erősen kapaszkodva. Útközben mindenfelé egyenruhás vagy „ünneplőbe” öltözött gyerekeket, fiatalokat látunk – néhány viseleten meglepődöm. Korán érkeztünk, több szabad parkolóhely közül választhatok. Nyitjuk a kaput, s a fiúk szaladnak befelé. Nem tévesztik el az irányt, egyenesen az öltöző felé mennek, az ajtaja nyitva, a csoportszobáét nagy lendülettel belökik, vigyorognak.

Helló! – köszön Imi, majd sietve hozzáteszi: Mi a meló? Ez az aktuális kedvence, úton-útfélen hangoztatja, nagyon májer gyerek. Nézem, de semmi megilletődést vagy kitörő örömöt nem látok rajta, lecsekkolja az óvónéniket, a dadust, és mintha csak téli szüneten lett volna, beveti magát a játékok közé. Kistesó is csatlakozik, hagyom, amíg beszélgetek a felnőttekkel, aztán elcsalom a varázsszóval, hogy megyünk „csavarogni”.

Az új év új igazgatóval és új intézményi formával indult, ami változásból mi a gyakorlatban annyit érzékeltünk, hogy Imivel végre foglalkozik logopédus, viszont nem lesz úszás és lovaglás, mert arra nincs pénz. A logopédusnak nagyon örülök, de az utóbbi nagyon bosszant. Nem is annyira a történet „nem lesz” része, hanem az, hogy most derült ki (nemcsak számunkra, hanem az óvónők számára is) és hogy már megint mér’ kellett elbaszni valamit, ami jól működött. Karám az udvaron, a terapeuta minden reggel futóval hozta a lovakat, a csoportok/osztályok órarendszerűen megjelentek a séramórára. Az alapítvány fizetett (a szülők meg kötelezően az alapítványnak). Tavaly így ment. Most megpróbálok keríteni valakit, aki vállalná, hogy hetente egyszer kimegy az ovihoz és lovagoltatja a csoportot – és aki olyan áron tenné mindezt, hogy tudnám szponzorálni. Persze mindennek nekifoghattam volna korábban is, ha nem az utolsó percben közölték volna a „jó” hírt. Akárcsak az óvónéni, aki most az úszással kapcsolatban fut hasonló köröket, pontosabban kuncsorog az uszodánál, hogy engedjék be a kísérőket is ingyen (a sérült gyerekeknek ingyé’ jegy jár, de sokra nem mennek vele, ha egyedül nem tudnak bemenni). Az, hogy a szülők összedobják a kísérők jegyeit, jelen esetben nem opció, mivel szülő is alig akad a csoportban, nemhogy fizetőképes. Szakképzett oktató is volna, aki tavaly tartotta a foglalkozásokat, csak a munkarendjébe kellene beilleszteni az úszást. Ja, és nem egy sereg emberről lenne szó, csak egyetlen csoportról, mivel csak a mi óvó nénink olyan, hogy keresi magának a mozgatással, cipekedéssel, szállítással, öltöztetéssel-szárítással járó macerát.

Persze lehet azt mondani, hogy vigye a szülő a gyerekét úszni meg lovagolni, ha akarja és én meg is teszem. (Mert megtehetem és mert felemelem a seggem.) De sajnálnám azokat a gyerekeket, akiknek így nem jutna és sajnálnám Imit is, hogy nem a gyerekekkel együtt, hanem egyedül kellene járnia a terápiákra.

 

Mspoppy