A hatvanasnak tűnő, ősz hajú szakállas férfi mellett sok megjelent kortársához hasonlóan kis kempingszéken üldögélt az ötvenes, szőke, komoly arcú nő – aki aztán mégiscsak felpattant az ülőkéről, amikor megjelent a színpadon a szintén hatvanas, ősz hajú és szakállas Szörényi Levente. Amikor pedig a Presserrel és Kisstibivel dúsított Csík zenekar belekezdett a „te majd kézen fogsz és hazavezetsz” nótába, az őszhajú-szakállas férfi átölelte a szőke nő vállát, akinek addigra sokat enyhültek a szigorú-tanítónénis vonásai. A világ meg egy kicsit megszínesedett és felfújódott akkor, akár egy gigantikus szappanbuborék.

Soha ennyi ötvenes-hatvanas szigetlakót nem láttam, mint tegnap este. Ott tömegeltek a Cseh Tamás emlékkoncerten, szemüveges nénikké változott hajdani fehér babák, pocakos bácsik, akik villogó szemű, sokfogú fiúként húzták fel hajdan Icát a negyedikre. Most meg ülnek a levegőtlen, agyonzsúfolt Porondsátorban (körülbelül másfél-kétszer annyian akartak bemenni, mint ahányan végül befértek, még kintről is tömegek próbáltak beleskelődni), ülnek és nézik a filmről éneklő Cseh Tamást meg a változatlanul zseniális Cserhalmi Györgyöt, aki úgy, de úgy énekli a Széna tér balladáját, hogy váratlanul elbőgöm magam. A felhozatalt és a produkciót nézve meg eltűnődöm, ha ilyen remek színészek vannak széles e hazában, miért nem járok én gyakrabban színházba? Nem ők tűntek el, én tűntem el.

A mínusz egyedik napot nemcsak idősbarátnak, hanem gyerekbarátnak is ítélték sokan. Már a K-hídon összeakadok egy harmincas párral, tízévesforma kisfiú és hétévesforma húga menetel velük, ááá, nem először jönnek gyerekkel a Szigetre, a Laci mikor jött először? három volt vagy kettő? amikor anyátok itt dolgozott, irányítgatva a cigihosstesseket? Idén csak a Csík-koncertre jöttek így családosan, de ha futja az időből, idén is megnézik az akrobata-ügyességijáték-túrórudi-óriáskerék részleget is, az mindig bejön a gyerekeknek.

A nagyszínpad előtt a páraberendezés izgatja a legtöbb megjelent kiskorút, egy copfos, pirosruhás tündértanonc különösen nem tud vele betelni, ide-oda rohangál, forog-táncol alatta, nem esik, de mégis valahogy nedves. A kamerák és fényképezőgépek viszont nem szeretik a hőségenyhítő eszközt, mondjuk a kamerát ma este elfelejthetem, én idióta kicipeltem magammal hogy csak ott vegyem észre, totálisan lemerült az akkumulátora szegénynek. De jöttek fogszabályozós kamaszok, langaléta tizenhét évesek is, azok néhány széki-kalotaszegi muzsikára olyan ugrót ropnak, hogyha megpróbálnám utánuk járni, nyilván összepisilném magam.

„Apa, apa!”- visítozták a gyerekeim pici korukban, ha a tévében vagy a youtube-on megjelent Csík János. Hosszan magyarázhattuk, hogy bár simán csereberélhetnék az útleveleiket, mert senki se jönne rá a turpisságra (azt a legtöbb határőr nem kérdezi, hogy hát aztán uram, tud-e ön hegedülni?), de azért az a hegedűs bácsi ottan nem Apa, hanem a Csík János, apátok sose vágyott színpadi dicsőségre, a legkomolyabb hangszere világéletében a nádsíp volt.

A magyar ifjúság mindenkori hozzáállása a népzenéhez érdekes és változó. A hetvenes években magára valamennyire adó „ellenzéki gondolkodású” ifjú értelmiségi nem létezhetett táncházmozgalom, népi tarisznya, buggyos paraszting meg hímzett kalotaszegi kendő nélkül, utóbbiakat Erdélyből illett beszerezni, akár Bisecurin tablettáért, divatosabb fehérneműért, magyar újságokért, nyugatnémet márkáért cserébe. A műfajok meg már akkor is házasodtak, csak akkor a haénrózsavolnék volt az aktuális népdalból született nemzedéki himnusz. Aztán egy időben ciki volt kalocsai mintás blúz (ami most jöhet ismét divatba, hehe) meg a tánc is, a divatos ifjú nyugati farmert, esetleg baboskendőt öltött magára, kemény rockzenét hallgatott, az énekórát pedig lehetőség szerint az iskolai vécében töltötte, csak énekelni ne kelljen, juhászlegény meg szénásszekér, mecsoda avítt marhaságok.

Aztán pár zseniális ember kitalálta megint, hogy miért ne férhetne meg szépen akár egy dalban is a széki ritmus meg a Kispál, aki a Quimbyért eljött, az akkor már meghallgatta a kalotaszegit meg a felvidékit is, és rájöhetett, hogy az is tetszik. A muzsika az muzsika, meg különben is, jött a Majorosi Marianna meg a technikus srác a visszhang-keverővel, mostanra meghallgatták a youtube-on kilencmillióan, kíváncsi vagyok, hányan gondolták a külföldiek közül a Szigeten, hogy ez egy magyar népdal. Végülis, mostmár.

A kulturális kód, mondják a szakértők, minden országnak, nyelvnek van ilyenje, ha felnőttként kerülsz máshová, értetlenül állhatsz egy nagyrendezvény közepén, ahol mindenki tudja a zenét-szöveget, csak te nem, vagy nézik a tévét és felvihognak egy félmondatra, te nem érted, mi rajta a vicces.

Aztán hazajössz nyáron a Szigetre, ahol egyetlen taktus után már vígan énekled te is, vagy beülsz a nagyfater mellé tévét nézni, valami régi Hofit idéznek, és ti felvihogtok egy félmondaton, vajon a kint felnövő gyereked érti-e majd, min mulatsz ilyenkor, vagy ő már beágyazódik abba a kulturális kódba, és azon vihog fel, amit te hetvenöt évesen, harminc év kintlét után se értesz egészen. Itt viszont szép kerek egésszé áll össze számunkra a Hobó, a Kovácskati, a Ferenczigyuri, a Presser, a Kisstibi, a Lovasibandi, a Szörényi, a Bródy, a Csík zenekar meg a Kodály Zoltán, utóbbi persze felvételről. Azért a külföldieket se kell félteni, ha nem is vonyítják velünk, hogy „üljenekafiúkölébealányok”, azért még úgy tűnik, remekül érzik magukat, legfeljebb a kulturális kód enyhén törzsi jellege hiányzik.

A koncert végén egy pillanatra szétcsúsznak az idősíkok, felhangzik az a bizonyos nóta, Csík János hegedűjében meg megszólal a nagyapám hajdani hegedűje, nyolcéves vagyok, állok a konyhában a Margitka zöld szoknyájában, amitől azt képzeltem, királylány vagyok, szól a muzsika, ahogyan most is, ez a nóta meg sem született még akkor, mégis tudtuk már nyilván akkor is, a Csíkjani, a Kisstibi,  a nagyapám meg én, hogy most múlik, pontosan.

 

Vakmacska