2002-ben, egy szép márciusi napon, nyolc hónapnyi tervezés után kiderült, hogy babát várok. Reggel felkeltem, és leszaladtam egy tesztért, mert bár még nem telt el több mint 26 nap az utolsó vérzéstől, tudtam, hogy pozitív lesz. Nagyon jó, vidám terhesség volt. A mókás szituációk adódtak abból, hogy mindig bicsaklós bokáim most még inkább ellazultak, abból, hogy kétheti folytonos émelygést követően hetekig émelygés nélkül a legváratlanabb időpontokban és helyeken hánytam el magam, abból, hogy az első perctől sokszor hangosan beszélgettem a babával, utcán, buszon, bárhol, és még ezer dologból.

Problémám nem volt, még az ödémásodós lábaim is kevésbé dagadtak, mint azelőtt, keveset híztam (na jó, eleve volt rajtam jó néhány kiló plusz, szóval ennek azért örültem), sajtot kívántam tejjel meg zöldségekkel, gyalogoltam, intézkedtem, jöttem-mentem, pörögtem, nem volt velem sok gond.

December elsején, a kiírt napon, mivel már nyílt a méhszáj, megnézték a magzatvizet, tiszta volt, NST-n minden rendben volt, hazamehettem. Otthon viszont enyhén vérezni kezdtem, így felhívtam a dokit, aki azt mondta, talán mégis szülni kezdek, menjek be, a biztonság kedvéért, ha nem bánom, befektet.

Nem bántam. Hatágyas szobában helyeztek el, három harmadik gyerekét szülő anyukával, eggyel, aki a hatodikat várta, és ketten voltunk elsőgyerekesek. December volt, névnapom, jött a Mikulás, vártuk a havat, nagyokat beszélgettünk, még nagyobbakat nevettünk, de valahogy senkinek sem akart megszületni a gyerekcséje (mind túlhordtuk). Egy hét múlva nekem már kiütéseim lettek, allergiás tünetnek tűnt, kaptam kálciumot, és az osztályvezető főorvos úgy döntött, másnap megindítja a szülést. Én kértem a saját orvosomat, hogy ha lehet, hagyjunk békén minket, hiszen minden eredmény jó; kompromisszumos megoldásként javasolta ő (mert mégiscsak az osztályvezető főorvos akarta az indítást), hogy valami zselét felken, ha nem indul be tőle, akkor maradok még. Beleegyeztem.

Másnap fellifteztem a szülőszobára, előkészítettek, a zselét felkenték, és vártunk. Egy óra múlva már rettenetesen fájt a hasam, baromira szenvedtem, de nem tágultam sehová, úgyhogy visszakerültem a szobába, várni (a csajok szerint elképesztő szenvedés volt az arcomon még órák múlva is).

Lassan eltelt még egy hét. Az addig nagyon vidáman hordott terhemet kiírt időpont utáni 14. nap estéjén már nyűgösen viseltem. Beszéltem is az orvossal, aki azt mondta, oké, úgyis betöltöttem a 42. hetet, reggel lesz, ami lesz, hatkor szülni kezdünk. Sokkal jobb kedvvel feküdtem le aludni. Hajnal fél háromkor a soros mosdólátogatásomból visszafelé tartva egy pillanatra megálltam, ma sem tudom, miért. Az ügyeletes szülésznő lecsapott rám azonnal, mindenképpen látni akarta a bugyimat. Elhuzakodtunk egy darabig, mert én meg – a hatórás szülésindításra hivatkozva – aludni akartam mindenáron. Félórás suttogós, sírvaröhögős vita végén a szülésznő megállapította, hogy csorog a magzatvíz, szülni kezdtem – és az orvost sem tudtam erről lebeszélni; bár amolyan bolondoknak kijáró óvatossággal azt ajánlotta, hogy feküdjek fel, és ha nem történik semmi, a szülőágyon is alhatok.

Kaptam beöntést, leborotváltak, és mivel addig nem olvasgattam babás-szülős fórumokat, meg sem fordult a fejemben, hogy ezzel bármi gond lenne. Bár bevallom pirulva, utólag sem zavar, azóta sem. Felfeküdtem a szülőágyra, fél óra múlva ott volt a férjem, és orvos apukám, néztük a hóesést, beszélgettünk, egyéb nagyon nem történt. Egy darabig.

Négy óra tájban elkezdett fájni a hasam. Jó magas a fájdalomküszöböm, de azért a szemeim keresztbe álltak tőle. Félóránként nézték, mennyire tágulok, akkor már három-négyperces fájásaim voltak; megállapították hogy a fájások nem elég erősek (gondoltam ám cifrákat, naná. De nem olyan cifrákat, mint tíz perc múlva, amikor az oxitocint bekötötték...). Teltek a tízpercek, vettem nagy levegőket, elkezdett esni a hó, beszélgettük, vajon fiú lesz-e, vagy lány – mert a kis vacak sose mutatta meg magát az ultrahangon rendesen, és hét óra tájban a doktor közölte, hogy egy órán belül baba lesz.

Ekkor kiakadtam. Követeltem a családomtól, hogy cseréljünk orvost, ez bolond: én elolvastam a könyvben, hogy első szülés 12-14 óra vajúdás, ez meg nem volt három se, menjünk máshová. Apukám, a már említett, bolondokhoz rendszeresített türelmes, gyengéd hangsúllyal arra kért, várjunk már egy órát, aztán majd cserélünk orvost, ha valami gond lesz. Belementem. (Nem röhögtek rajtam nagyon, így hétfő reggel, műszakváltáskor). Doktor bácsi elmagyarázta, mire figyeljek, milyen típusú lesz a fájás (azon gondolkodtam, vajon honnan tudja?).

Amikor fél nyolc után valamikor azt éreztem, hogy rettenetesen kell nyomnom, és nem tudom visszatartani – és roppantul csodálkoztam, mért kérik, hogy feküdjek hanyatt, és nem kapcsoltam, hogy oldalt fekve nem feltétlenül praktikus gyereket szülni, még gyorsan elmagyarázták nekem, hogyan vegyek levegőt nyomáshoz.

És a harmadik nyomásnál éreztem, hogy megkönnyebbülök. Gyermek kiszáguldott, doktor bácsi tartotta a két markában, és szólt: apuka, most már lehet fotózni, nekem az jutott eszembe, hogy olaj kellene a berozsdált torkának, Apukám arcán láttam a megkönnyebbülést (falusi orvos lévén sokkal több mindent látott, mint ott bárki, gondolom, minden végigfuthatott az agyán), és nézte a gyereket, és szólt: hát ez selejtes (ezen már sértődtek meg a nevemben más fórumokon is, én olyan jót nevettem, a gyermek tényleg selejtes volt: lukas, merthogy lány), Apjám a szomszéd helyiségből visszakiabált háromezer-hétszáz gramm!-ra szólt: maradhat!

És már nem akartam orvost cserélni többet.

A hó csak esett, abban az évben akkor először esett nagy hó nálunk. A lányom a kórházi angolpólyában békésen elaludt a karomban, A családom férfitagjai lopva törölgették a könnyeiket, én meg azt gondoltam: ez így tökéletes.

Banyavári

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?