Az itt olvasott posztok alatt egész meglepő kommenteket olvastam, ezért gondoltam, írok a témában. Úgy látom, több csoport alakult ki császár-kérdésben. Az egyik a szuperanyuk, akiknek szerencséjük volt és nem kellett császározni, ebből következően ők a királyok, mert hát ugye mégiscsak így az igazi. A másik csoport, aki eleve császárral szeretne szülni, mert valamiért az a tévképzete alakult ki, hogy az sokkal könnyebb, mint természetes úton. A harmadik csoport, aki nem érzi magát nőnek a császármetszés miatt, és még két hónappal a császár után is könnyes, távolba meredő szemmel suttogja, hogy ő nem így akarta. Természetesen léteznek normális emberek is, akik a helyén kezelik a dolgot. Nekik nem szól ez az írás.
Az első csoportnak csak annyit mondanék, hogy az ő hozzáállásuk miatt nagyon sok ember frusztrálódik. Lásd harmadik csoport. Láttam olyan cikket is a neten, amiben konkrétan szerepelt az a mondat, hogy a gyerek nem a hasfalon át születik. Az enyém ott született, akkor most valami torz félember vagyok? Vagy nem is számítok anyának?
Mikor kiderült, hogy a gyerekem faros, és az orvosom nem engedte a hüvelyi szülést, a védőnő gyengéden megjegyezte, hogy semmi baj, mások is szültek már így. Én meg néztem rá bután, hogy most miért is kezel engem úgy, mint egy végstádiumos rákos beteget? Kisült, hogy sokan ettől kevesebbnek érzik magukat. Sőt, van, ahol a férj is rátesz erre egy lapáttal. Ez addig eszembe se jutott, úgyhogy gyorsan felhívtam a férjem és megkérdeztem, hogy okoz-e valami gondot neki, ha a gyerekünk esetleg így jön világra. Azt mondta, hogy engem félt csak, mert azért ez mégiscsak egy nagy műtét.
És akkor innentől szólanék a császár-fanklubhoz. Ez tényleg egy nagy műtét. Valami oknál fogva az a nézet alakult ki, hogy milyen kis szupi dolog a császár, nem szülünk, nincs gátmetszés, minden marad a régiben odalent és no fájdalom. Ez majdnem így is van. Kivéve,
hogy rohadtul fáj. Persze ez nincs túlreklámozva. Azt nem mondja senki előre, hogy miután kimegy az érzéstelenítés hatása, a poklok poklát éled át. Hogy annyira fáj a műtét helye, hogy kiegyenesedni sem bírsz. Hogy olyan mintha két égő vasat szúrnának a hasfaladba minden mozdulatnál. Első este két órát zokogtam az ágyon, mert annyira fájt, hogy se mozdulni, se aludni nem tudtam. Az egyik szobatársam konkrétan elájult. Biztos vagyok abban, hogy természetes úton is nagyon fájdalmas ez. Biztos nagyobb ott az esélye annak is, hogy valami komplikáció legyen. De senki ne gondolja, hogy a császár az egy fáklyás menet, mert messze távol van attól. Csak erről nem nagyon beszélünk. De ha ezt a fajta fájdalmat, amit a szülés bármilyen formája jelent, nem akarod vállalni, akkor ne is vállalj gyereket, mert bizony irtó sok kellemetlenséggel és lemondással is jár.
A harmadik csoportnál úgy érzem, sokan nem látják a fától az erdőt. Ki a francot érdekel, hogy hogy jött a világra az a jó szagú, gyönyörű kis élet, aki onnantól kezdve rád van bízva? Ez nem lóverseny, senki nem lesz több, vagy jobb anya, azért mert természetesen szült. Csak szerencsésebb. Többet érne az egó, mint egy egészséges gyerek? Én is szerettem volna megszülni a gyerekemet, de nem esem kétségbe, amiért nem úgy sikerült. Hálás vagyok a császárnak, az orvosomnak, mert most itt lehetek én is, meg ez a gyönyörű fiúcska is.
Lehet, hogy száz évvel ezelőtt mindketten ott maradtunk volna...Ez nekem orvosilag volt indokolt. Hogy magamtól ezt válasszam? Soha. De így alakult. Lehet, hogy a másodikat természetesen szülöm majd, lehet hogy nem, de nekem csak a végeredmény számít.
Végezetül csak annyit, hogy anyának lenni csudajó dolog, az összes járulékos kínnal is. Bármilyen volt is a szülésed, császáros vagy természetes, fájdalmas vagy még annál is rosszabb, szép emlék vagy borzasztó, a lényeg az a pici baba, aki a tied lett, akiért meghalnál és akiért ölni tudnál, onnantól hogy hallottad először felsírni.
Hogy császár volt vagy nem, nem mindegy??? A fájdalmat hamar elfelejted, és egy kis fogatlan mosoly kárpótol mindenért.
Kriszta
