Végetért az október, a mellrák elleni küzdelem hónapja.  A küzdelem persze nem ért véget, az bizony folyamatos. Az MSN Mai Nap összeállítást közölt sok híres nőről, akik túlélték, sokuk már annyi évvel, hogy bár az orvosok nem nagyon merik a kifejezést használni, én mégis azt mondanám: meggyógyultak.

'Teams Lined up - Ready to Walk to the Closing Ceremonies,  #the3day 60 mile Walk for Breast Cancer' photo (c) 2011, Robert Neff - license: http://creativecommons.org/licenses/by/2.0/

A mostani poszt pedig azokról szól, akik ugyan nem híresek, csak afféle hétköznapi hősök, de mindenesetre csatát nyertek – némelyikük már mondhatom, a háborút is. Személyiségi jogok védelmében a keresztneveket megváltoztattam ugyan, de a történetek valódiak.

1+  év

A nyolcvanegy éves Ilona először nem tulajdonított nagy jelentőséget a csomónak, sőt emlékezni vélt, mikor ütötte meg a mellét. Amikor a csomó fájni is kezdett, akkor az ősi gyulladáscsökkentő módszert, a borogatást vetette be. Nem szólt a csomóról senkinek, a fájdalom először visszavonult, majd újra kezdődött, de csak a kétévente rendes kórházi rehabilitációs kezelés során kérdezett rá a doktornő: ez meg mi? Azonnali mammográfia, szövetmintavétel, az eredmény: rosszindulatú daganat, nem is kicsi, a halogatás még idős korban sem jó módszer, legfeljebb nem löki az illetőt olyan erővel a halálos pályára. A család és az orvosok együtt beszélték rá a műtétre, mivel Ilona először azt mondta, elmúltam nyolcvan, rossz a szívem, a gerincem, magas a vérnyomásom, a cukrom, a legutóbbi csípőműtét után pedig a műtétekből is végképp elegem lett. Aztán mégis vállalta.  Hormonkezelést írtak csak elő utána, most jól van – persze megmaradt a cukorbaj, a gerincprobléma, a magas vérnyomás meg az összes többi, de daganat egyelőre nem jelentkezett. Ilona saját kívánsága már teljesült – amikor a műtétre bevonult, azt mondta, azt szeretné még megélni, hogy az akkor kilenc hónapos unokája kimondja: MAMA.  Ez már sikerült neki.

5+ év

A következő történetet Regendorf Rózsi nevű olvasónktól kaptuk: „2005 februárjában anyukám egy csomót talált a bal mellében. Némi noszogatás után elment az orvoshoz, aki mammográfiára küldte. Már itt megmondták, hogy nagy baj van, de biztos csak az MRI után lett. Műtét, radikális, le kellett venni a mellét. Ezek után kemó, sugár, majd újra kemó. Hányingere volt, gyengült, a haja is kihullott persze. Vettünk csodaszereket, Culevitet, Flavint, valamilyen gyógyteát Kanadából, búzafű levét. Egyikre sem állt rá, de becsületesen megitta, ette, amit vittünk.
Sok lelkizésre nem volt mód, gyűrtek maguk alá a mindennapok. Azok a mindennapok, amelyek azt hiszem a betegségéhez is vezettek. Apukám egy ideje furcsa kezdett lenni, feszült volt a légkör otthon. Egyszer meg is jegyeztem, hogy ezt Mami nem fogja megúszni. A rákra gondoltam. 2006 őszén lett meg az apukám diagnózisa: Alzheimer-kór. Nem lepődtünk meg.  2007 március közepén, 2 évvel a Mami műtétje után apukám meghalt, 57 évesen. Szokatlan, meleg tavaszi nap volt, fronthatás...  Ekkor voltam négy hónapos terhes a fiammal.

Azt mondta Mami, mikor kiderült a betegsége, hogy nem halhat meg, dolga van. Már két gyerekkel támaszkodom rá, 100%-os nagymama, ahogy egyik barátnőm fogalmazott. Megbeszélni az elmúlt éveket nehezen megy. Súlyos teher, szembesülés, nehéz. A félelem, a szorítás a gyomrom körül már sosem múlik, azt hiszem.
Miért köhögsz, miért fogod a lábad, mi fáj, miért fáj, mióta, miért nem mondtad. És óriási megkönnyebbülés, felszabadult nevetés: csak súlyos csontritkulás, csak négy vérző gyomorfekély, allergia, ízületi gyulladás, de jó.... De együtt vagyunk, itt vagyunk. A kiváló sebész, aki operálta (olyan szépen, hogy minden vizsgálaton csodájára járnak) már nem él. Ő nem volt szerencsés, mi remélem, azok vagyunk. Leszünk.”

10+ év

A középkorú Editnek semmi baja nem volt az élettel. Jó volt a házassága, okos-szép a nagylánya, kellemes és elég jó fizető munkahelye is volt, és ő meg is tudta mindezt becsülni. Aztán egyszer azzal állított be az irodába: én tudom, hogy ez a betegség olyan, amilyen, és nem rövid ideig tart, de mégis én azt kérem, ha lehet, várjatok meg, ígérem, TUDOM, vissza fogok jönni közétek dolgozni.

Edit állta a szavát. Amint úgy érezte, már jól van, túl van rajta, dolgozni kezdett – megvárták. Mikor arról kérdezték, mivel járt a betegség, mit kellett végigcsinálnia a gyógyulás érdekében, lakonikusan annyit felelt: mindent. A külsején ma már semmi nem látszik, elegáns, telt asszony csinos frizurával, finom sminkkel, kedvességgel, nyoma sincs benne a keserűségnek, miért kapta ő ezt a keresztet. Edit kitüntetéssel és jubileumi jutalommal, ünnepség keretében ment nyugdíjba – nem küldték, ha maradni akart volna, maradhatott volna nyugdíjazás után is. De Edit addigra boldog kétszeres nagymama is lett, lakást cseréltek, a férjével rendszeresen vitorlázik a Balatonon, néha összejön a régi kollégákkal. Él. Nem is rosszul, azt hiszem. A tíz évből pedig lassan már tizenöt is lesz, tünetmentesen.

25+ év

Katalin fiatal anya volt, nem sokkal a lánya születése után diagnosztizálták nála az akkor még általában halálosnak számító kórt. Katalinnak sem volt azelőtt baja az élettel, a családja, a várt-szeretett kisbaba mellett ott voltak a tanítványai is, népszerű osztályfőnök és a kerület talán legkiválóbb történelemtanára volt. Mi adhatta az erőt, hogy életben maradjon, nyilván minden és mindenki, amit és akiket szeretett. Katalin vállalta a csonkító, életminőséget tartósan rontó műtétet – a plasztikai sebészetből kinőtt mai technikák akkor lényegében ismeretlenek voltak, a helyreállító műtétekkel együtt, a mell eltávolítása a mellizmok részleges elvesztését is jelentette akkoriban. Katalin nem tudott többé autót vezetni a műtét után, és a kenyeret is a mai napig a férje vágja fel a reggelihez. A sugárkezelés sem volt épp fáklyásmenet, bár Edithez hasonlóan ő sem traktálta a környezetét a szörnyűbb részletekkel. De visszatérhetett a katedrára, és nem kellett idő előtt nyugdíjba mennie. Gyerekként nem láttam rajta a „nyomokat”, bár ő élete végéig szembesül a tükör előtt azzal, mit vállalt az életben maradásért.

Katalinról egészen biztosan elmondható már: meggyógyult. Ma már boldog és többszörös nagymama, azt hiszem kétségtelen, megérte átmenni a poklokon.

A mellrák egy részét okozhatja örökletes gén, bár a genetika csak az esetek egy részéért felelős.  Katalinnak, Editnek, Regendorf  Rózsi mamájának van lánya. Ilonának csak két fia van, van viszont két lányunokája.

Az egyik az én most hétéves lányom.

Vakmacska