Az angliai tapasztalataim után elérkeztünk az amerikai terhesgondozáshoz, amit jelenleg van szerencsém élvezni. Mivel itt nincsenek “állami” orvosok, az első lépés az volt, hogy találjak egy olyan magán szülész-nőgyógyász dokit (itt nem kell a körzeti orvoshoz menni ilyen dolgokkal), akinek tiszteletdíjait a biztosításunk állja. Az illetőhoz a 6. hét óta járok, és egy egyemberes magánrendelőben fogad. Minden rutinvizsgálat, vérvétel és jelenés a rendelőjében történik, a nagy vízválasztó genetikai és diagnosztikai ultrahangok kivételével. 

Az orvosomnak szerződése van az egyik legnagyobb manhattani kórházzal (oda járt egyébként egyetemre, és ott volt rezidens is), hogy a páciensei szüléseit ott vezeti le, de én ebbe a kórházba még nem tettem be a lábam, pedig már a 34. hetet nyomom. A kórház a doki rendelőjétől légvonalban 100 méterre van. A jelenéseim a következőképpen telnek: a megérkezésem után perceken belül behívnak, általában leülni sincsen időm. Addigra már vizeletmintát kell hagynom az egy személyes, kicsi mosdóban. A kisebbik gyerekemre a recepciós vigyáz a váróban, és a többszáz literes tengeri akváriummal szórakoztatja, mialatt a nővérke-asszisztensnő megméri a vérnyomásomat, súlyomat, és alaposan kikérdez arról, hogy mi történt velem az elmúlt két hétben.

Van, hogy beviszem a lányomat is a vizsgálatra, de olyankor magasabb vérnyomási értékeket szoktam produkálni. A nővérke mindent lejegyez a kérdéseimmel együtt, majd eltűnik az orvos kinti irodájában. Kb. 5 perc múlva beviharzik a dokim a nővérkével  együtt (soha nem vagyok vele kettesben!), és addigra mindenről tájékoztatva van, memorizált mindent, amit a nővérke neki mondott, tőmondatokban megválaszolja a kérdéseimet, majd maximális udvariassággal és jó humorral, de hadarva elmodja, minek nézünk elébe az elkövetkezendő időkben. 

Minden találkozásunk egy kb. 3-5 perces ultrahanggal zárul, amely alatt a doki megnézi a magzatot, kiprintel nekem pár képet, ha van mit látni (általában nincsen, mert a gyerek a gerincemnek fordulva pihizik, de már egész kis gyűjteményem van lábfejfotókból), közli velem a magzat becsült súlyát, amihez általában hozzáteszi, hogy hú, nem semmi, szép nagy baba, majd eltűnik a nővérkével, ugyanolyan gyorsan, mint ahogyan bejött. Szinte soha nem tölt velem több időt, mint pár percet. Ha neki akarok valamit mondani, vagy tőle szeretnék valamit kérdezni, le kell előtte írnom, mert olyan gyorsan történik minden, hogy mire letörlöm az ultrahangzselét a hasamról, már csak a doki kondenzcsíkja látható. Szerencsére nyomdokaiban visszajön a nálánál ráérősebb nővérke, aki átad nekem mindent, amire szükségem van (pl. az orvos által megírt beutalót specialistához, sajnos ilyenből többre is szükségem volt az elmúlt pár hétben), receptek, és még egy influenzaoltást is beadott a múlt héten. 

Amennyire élvezem a doki humorát és értékelem az odafigyelését (többszörösen bizonyította, hogy a fénysebessége ellenére nagyon precízen reagál a problémákra), azt hiszem, hogy ha nem a harmadik, hanem az első gyerekemet várnám nála, sikítófrászt kapnék a sietős stílustól, és attól, hogy szinte semmilyen “kapcsolatom” nincsen vele, mert mindent a személyzete végez. Egy Magyarországról nemrég ideköltözött magyar kismama szerintem nem tolerálná ezt a stílust egy borsos árú magánrendelőben (akkor is, ha biztosító állja a számlát). Több New Yorkban nemrégen szült ismerősöm ugyanezt mesélte a saját orvosáról, azt hozzátéve, hogy az orvos, aki reptében vizsgál, egy viszonylag új dolog. 

Összességében azt hiszem kezdem megszokni a stílusát, a hároméves gyerekemet nem szeretem várakoztatni, és cseverészni sem szokott kedvem lenni. A lényeg az, hogy a doki minden vizsgálatot, amiről valaha hallottam megcsináltat velem, és minden olyat is, mint a múltkor említett MaterniT21, ami olyan új, hogy még csak nem is olvastam róla. Viszont soha nem paráztat és nagyon optimista.  Az, hogy az oda-vissza buszozás ellenére szinte mindig jóval egy órán belül hazaérek a lakásba az elindulásomhoz képest, szinte észveszejtő.

És végül, és nem utolsó sorban, terhesturizmusom utolsó megállója, a magyar privát rendszer volt (nincsen magyar társadalombiztosításom).  Három vizsgálatban volt részem, és ebben minden volt, “a jó, a rossz és a csúf”, csak nem ilyen sorrendben, és egy egészen jó végső konklúzióval. Mivel a 16. hétig mindent letudtam itt helyben New Yorkban, legközelebb egy anatómiai ultrahangra voltam hivatalos Budapesten, egy olyan rendelőbe, amit mindenki dicsér és több ismerősöm ajánlott.  Pár perces várakozás után be is hívtak. A férjem nem tudott velem eljönni, ezért egy többgyermekes, kedves barátnőmet vittem magammal, “több fül többet hall” alapon és lelki támasznak. Sajnos pechemre a barátnőm egy nagyon csinos nő, ezért a hosszú vizsgálat alatt vagy az ultrahangos doki perceken át tartó hallgatásában volt részem (egy árva szót nem szólt hozzám és az egyre kétségbeesettebb kérdéseimre egyszótagos motyogó válaszokat adott), vagy a barátnőmmel flörtölt, aki mindezt döbbenten, viszonzás nélkül hallgatta. 

A doki közölte velem, hogy “túl sok a magzatvíz és ez aggodalomra ad okot, jöjjön vissza kontrollra”, majd a kezembe nyomtak egy leletet, amin egy túl kevés magzatvízre utaló szám volt. A 15 ezer forint díj leperkálása után sokkos állapotban hazamentünk. Másnap felhívtam a rendelőt és megpróbáltam fényt deríteni a leletben levő, a magzatvíz mértékét mutató alacsony szám és az orvos szavai között tátongó szakadékra, de 15 perc ide-oda kapcsolgatás, és “nyugodjon meg, kedves” után sem lettem bölcsebb. Az elkövetkezendő 6 hetet azzal töltöttem, hogy megpróbáltam nem aggódni, és a lelki békémet helyreállítani. Ebben sokat segített a magándoki, aki távoli családtagom, és egy minden elvárást kielégítő, nagyon szép rendelőben fogadott Budán. Tőle már mosolyogva távoztam, mert miután alaposan megvizsgált, és kikérdezett, hosszú perceket töltött azzal, hogy megnyugtasson. A magyar orvosom, aki egyébként egy nagyon nagy budapesti kórházban szülész, modora, rendelője megjelenése, és tudása alapján (azért alaposan meggugliztam) bárhol a világon megállná a helyét. Csak sajnálni tudom, hogy nem szülhetek nála, mert nem ott lakom.

Végül az utolsó vizsgálatom egy rutin ultrahang volt, ugyanabban a rendelőben, ahol az első, de egy másik orvosnál. Csak annyit tudok mondani, hogy ég és föld volt a különbség. Ez a másik az orvos majdnem kétszer annyit időt szánt rám (annak ellenére, hogy papírforma szerint ez egy 5000 forintos rutin ultrahang volt, nem egy anatómiai), mint az előző, és a vizsgálatot végigbeszélte. Szavaiból megtudtam azt is, hogy az első ultrahang alatt több más érték is jóval a normális keretein kívül volt, erről nem is tudtam. Csak hálát tudtam adni neki, hogy megnyugtatott engem is és a férjemet is, aki szerencsére ezúttal el tudott jönni. Ennek a vizsgálatnak az eredményeképpen nem mentem el ahhoz a másik három orvoshoz, akikhez a dokim Budapesten beutalt. Elhatároztam, hogy inkább mindent megcsináltatok majd itt helyben, ahol a biztosítóm mindent kifizet, nem hagyok ott többtízezer forintot, és az orvos, aki a császáromat végzi majd, el tudja olvasni a leleteket.

Amikor egy héttel később visszarepültem New Yorkba, azonnal húztam az itteni orvoshoz, és elmeséltem (természetesen a nővérkének, nem neki) a kalandjaimat.  Az orvos később “na, hallom mi történt a nyáron”-nal nyitott be. A kötegnyi magyar leletet lefénymásolta, nem tudom, rájuk nézett-e, mert azóta sem találtak nálam soha túl sok magzatvizet. Én pedig elhatároztam, hogy eleget láttam a világ terhesellátó rendelőiből, és a lábamat sem fogom kitenni a városból, amíg ez a gyerek meg nem születik.

Másutt