A kistesót hamarra szerettük volna. A Nagy jó gyerek volt, amíg volt tejem, rendesen szopott, két hét után átaludta az éjszakát, semmi baj nem volt vele (na, majd most. Jön a kamaszkor, jön rettenetes iramban...). Amikor a tesztet megvettem, tudtam megint, hogy pozitív lesz, de azért meglepődtünk, hogy máris sikerült. 

A koraterhességi rákszűrésen megállapították hogy romlottak a leleteim, nagy eséllyel rákká fajulhat az akkor P3-as lelet. Beszéltem kórház osztályvezető főorvosával, meg a sajátommal, és megbeszéltük, nem nyúlunk a dologhoz, ha nem muszáj, a gyermekágy végéig, mert a gyereket elvetélhetem, de a hat hét letelte után azonnal megyek a műtőbe.

Ismét problémamentes terhességem volt, még hányingerem sem volt sosem, csak a csípőm, ami az első szülésnél három centire szétment - a laza ízületek áldása a gyors szülés, átka az egyáltalán nem gyors felépülés - kezdett már hat hónaposan szétcsúszni, amitől járás közben enyhe pingvines beütésem keletkezett.

Szentestére írtak ki, de december elején újra be kellett feküdnöm, mert a külső méhszájam szinte teljesen nyitva volt, és a belső is elkezdett nyílni. A Nagy születésnapjára úgy tudtam hazamenni, hogy aláírtam a sajátfelelősséges papírt, és megígértették velem, hogy két óra múlva visszamegyek. 

17-én kiderült, hogy az orvosom családja nem tud ideutazni, mert a gyerekek bárányhimlősek, ezért ő utazik el hozzájuk. Meghagyta nekem, melyik nap melyik kollégája fog vigyázni rám, kikötötte, hogy Szenteste nem szülhetek, mert nem tudott rábízni senkire, és másnap reggel már itt is lesz. Még nevettük is, hogy nehogy pont aznap szüljek... 

Ezek után visszafogtam magam. Nem nagyon keltem fel, nem kockáztattam, hogy másnál szüljek (pedig ezalatt az egy év alatt majdnem minden orvos látott, vizsgált már, szinte mindegyik nagyon rendes ember, egyikkel sem volt a hallomásos eseteken kívül semmi problémám).

24-én a családom, a férjem a lányunkkal, a szüleim, a tesóm bejöttek hozzám a kórházba, az osztályos karácsonyfa alatt megültük a Szentestét, megcsodáltam a Nagy ajándékait (különös tekintettel a gördeszkázó, kínai népi indulót fütyörésző macira, attól tartok, miatta kezdtem szülni), beszélgettünk - nagyon kevesen voltunk bent aznap, a teliholdon, frontokon túl voltunk néhány nappal korábban -, és hazamentek. 

Vacsorakor kezdem enyhe görcsöket tapasztalni. Mivel nem voltak ismerősek, gondoltam, jóslófájások lehetnek, és amúgy sem voltak kellemetlenebbek egy átlagos menstruációs fájdalomnál. Ám este, úgy tíz körül, azt éreztem, hogy mintha sűrűbben jönnének. El is kezdtem mérni őket, hátha van értelme, bár gondolatban jól körberöhögtem magam miattuk, tényleg nem voltak nagyon durvák. Fél tizenegykor felhívtam Apukámat, hogy hallott-e olyat, hogy jóslófájások sűrűsödjenek. Kérdezte, hány percenként jönnek, és amikor mondtam, hogy négy, annyit mondott: azonnal menj a szülőszobára. Megijedtem. Talán valami baj van? Nem, csak szülsz, mondta ő, és röhögve tettük le a telefont. Az ügyeletes szülésznő furcsán nézett rám, amikor széles vigyorral közöltem vele, hogy szülök, és megkért, várjunk ki egy fájást a folyosón. Kivártuk, három perc múlva jött, hát szaladtunk a harmadikra.

Közben otthon szervezősdi: Anyukám indult hozzánk, vigyázni a Nagyra, Apukám indult a kórházba, és aztán Apjám is berohant.

Még időben. Tizenegyre értek be, akkorra ért vissza az ügyeletes orvos is a telefonálásból, mert be akarta hívni az orvosomat, hiába mondtam, hogy az ország túlsó végén van. Na, neki már elhitte, hogy a szomszéd utcából is késő lenne, így gyorsan, minden előkészítés nélkül felfektettek a szülőágyra. 

Tizenegy óra tíz perckor megszületett a fiam. 

Igen, csak így, egyetlen nyomásra. Ő is nyikorgott, elpihent rajtam, míg sziszegtem a varrástól, a hirtelenség miatt néhány helyen elrepedtem, az érzéstelenítő meg nem hatott. Az ügyeletes orvosnak, aki a köldökzsinórt időnként, mint egy csengőét, próbaképpen finoman megrántotta, Apukám segített: pardon, mondta, és odanyúlt, egy határozott mozdulattal megtekerte a hasam, mire a méhlepény végre megszületett. Az orvos megköszönte szépen a segítséget. 

banyavári