Ha azt mondom, sötét középkor, sokak lelki szemei előtt lobogó máglyák, üvöltő áldozatok jelennek meg. Az egy szál pendelyben a máglyaoszlophoz kötözött nő vörös hajába belekap a tűz, a tömeg eksztázisban van, a keresztet tartó pap imát mormol. Patakzó vér, szenvedés, borzalmas kínzóeszközök, újra és újra feltépett sebek, kegyetlen hangú inkvizítor (lehetőleg Christopher Lee előadásában), aljas összeesküvések. Hangtalanul lesújtó, mérgezett hegyű tőrök, szemüket egyetértően összevillantó fekete csuhások.

photo © 2005 Hans Splinter | more info (via: Wylio)



Királygyilkosság, pápai uralom, vallási elnyomás, a civilizáció hanyatlása. Sötét titkok, áruló hitvesek, elvérző lovagok, háttérben meglibbenő fátylak, incesztus. Háttérzeneként pedig gregorián ének vagy a Carmina Buranából az O Fortuna (főleg amikor csatába lovagol a hadsereg). Úúúú – az ember kellemesen borzong, mint Amélie a vidámparkban.

Ez mind rendjén is van, csak éppen van egy kis bibi – ahogy a történelemtanárunk mondta ötödikben: a sötét középkor nem volt sötét. A többi „apróságra” is sort kerítek később. Kezdjük az elnevezéssel. A „sötét” jelzőt a történészek Petrarcának tulajdonítják, aki az elsők között használta ezt a megnevezést – a saját korára. Az ember azt gondolná, hogy a fekete halál betörése felett érzett fájdalma mondatta ezt vele, csakhogy Petrarca ezt a kifejezést már az 1330-as években leírta, bő egy évtizeddel az európai lakosság egyharmadát elpusztító pestisjárvány előtt. A kor szakértői szerint a „sötétség” az 5. és 11. század közötti időszakra vonatkozik, amikor a pogánynak tekintett írók szövegeit a keresztény írók vagy figyelmen kívül hagyták, vagy pedig „keresztényiesítették” (ahogy pl. Augustinus csinálta Platónnal). A 12. században azonban a nyugati kereszténység néhány jeles képviselője újból felfedezte az ógörög szerzőket, és latinra vagy anyanyelvre fordította őket. Nem véletlen az sem, hogy ezeknek az írásoknak egy jó része Itáliában volt, hiszen korábban ez a régió volt a Római Birodalom központja, így egy olyan irányzat kezdődött el, amely az embereket önmagukban vizsgálta, nem pedig olyan gyarló lényekként, akik Istennél kerestek megváltást – akit az egyetlen tanulmányozásra méltó lénynek tekintettek.

A „humanizmus atyja” sok más humanistához hasonlóan újra felfedezte a klasszikus írókat, közöttük Arisztotelészt, aki a 14. században egyre ismertebbé vált. Petrarca szerint a görög és római korszak volt az igazi felvilágosodás kora, és ehhez képest arra a korra, amiben ő élt, a sötétség, a babona és a hanyatlás időszakaként tekintett.

A Múlt-kor történelmi portál egyik cikke tíz okot sorol fel annak igazolására, hogy történelmileg miért nem megfelelő a kora középkor „sötétként” történő aposztrofálása (nem beszélve arról, hogy ha valaki objektíven kívánja kezelni a különféle történelmi korszakokat, akkor nem ítélkezhet egy-egy ilyen melléknévvel). Nem veszem sorra mindegyiket, csak néhány példát emelnék ki. Az ebben az időszakban alapított egyetemeken művészetet, teológiát, orvostudományt és jogtudományt oktattak. 1088-ban alapították meg a Bolognai Egyetemet, és ez volt az első olyan egyetem, amely tudományos fokozatokat adott. Bizánc ekkor élte az aranykorát: Justinianus császár (483–565) uralkodása alatt állították össze az első polgári törvénykönyvet. Az alapfokú oktatás sokak számára volt elérhető, ráadásul nemcsak a nagyvárosokban. Nagyon sok könyv is jelent meg ebben az időszakban, amelyek elsősorban a meglévő tudást rögzítették az utókor számára.

Abu Abdalláh Muhammad ibn Músza l-Hvárizmi arabul író perzsa matematikus (790-840) Bagdadban megírja az első, algebrával foglalkozó könyvet, ez (és más könyvei is) latin fordításban jutott el Európába, ahol a 16. századig alapműnek számított az egyetemeken. Ezen kívül ő ismerte fel és terjesztette el a helyi értéken alapuló, a nullát is tartalmazó indiai számjelölési rendszert. A Számítás hindu számokkal című munkáját 825 körül írta, és ezzel indultak hódító útjukra az „arab” számok. Kitérő következik. Azért az idézőjel, mert amit mi arab számoknak nevezünk, azt az arabok tulajdonképpen nem használják. Ők ugyanis az indiai számokkal dolgoznak. Hogy még jobban bonyolítsam a dolgot: az „arab” számoknak kétféle változata van. Az egyiket a Közel-Keleten használják (keleti arab számok), a másikat pedig a Maghreb-országokban: utóbbi valószínűleg az európai hatásnak tudható be, mivel a nyugati arab számok megegyeznek az Európában használt számokkal. Indiában a dévanágari használatos, amiből az arab számok is kialakultak. Összefoglalva tehát: a keleti arabok indiai számokkal írnak, a nyugati arabok és az európaiak pedig arabnak nevezett, de a keleti arabok által nem használt indiai eredetű számokkal.  És akkor a perzsákról még nem is beszéltem.

Forrás: Wikipédia

A művészetben ekkortájt zajló „forradalmakról” külön poszt jelenik majd meg Lapis Lazuli tollából, illetve tervben van egy harmadik rész is, amely korszak teológiai gondolkodásmódját, a mindennapokra tett hatását mutatná be.

Ha már az araboknál tartunk, nem hagyhatjuk ki az Ezeregyéjszakából is jól ismert Hárún ar-Rasídot, aki ugyancsak ebben az időszakban élt (763–809): ő volt az a kalifa, aki Bagdadban megalapította az akadémiának megfelelő Tudomány Házát, ahova a kor jeles tudósait gyűjtötte egybe.

Ebben az időszakban terjednek el az építészetben ekkor azok a formák, amelyek az érett középkor román stílusát jellemzik, megjelenik az élethű ábrázolás. Kedvező volt az időjárás is: az észak-atlanti térségben ugyanis felmelegedés volt, így az ehhez járuló fejlett mezőgazdaság lehetővé tette, hogy a nyugati kultúrákban nem igazán éheztek az emberek, az állatokat pedig legeltetés helyett sokszor gabonával etették.

Eretnekégetés. Az „auto da fe” spanyol kifejezés eredetileg nem eretnekégetést jelent, hanem hitbeli cselekedet (actus fidei), és később kapcsolódott össze (nyilván nem véletlenül) a máglyahalállal. Bár az első feljegyzett autodafé 1242-ben történt Párizsban, maga az eretneküldözés és az inkvizíció mégsem a kora középkorra volt jellemző (a középkori inkvizíció ugyanis elsősorban a kathar és a valdens eretnekek ellen szerveződött). A spanyol inkvizíciót pedig 1478-ban alapították meg, ami jócskán késő középkornak (vagy más történészek szerint kora újkornak) számít, ráadásul nem a pápa fennhatósága alatt jött létre. Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy a kora középkorra valamiféle letűnt Atlantiszként kellene bárkinek is tekinteni, de messze nem volt az a korszak, aminek lefesteni szeretik. Az ítélkezés (milyen volt ez a korszak) pedig nem a történész vagy a történelem iránt érdeklődő ember feladata. Ja, és ha már a tisztázásoknál tartunk: A Rózsa neve a 14. században játszódik, az sem „sötét” középkor. De legalább a gregorián aláfestés stimmel.

 

baudolinA