Sokáig gondolkoztam, de végül arra jutottam, hogy megírom kisfiam születésének történetét. Valamit még az elején le szeretnék szögezni: Soha nem tartottam magam igazi ősanya típusnak, most sem vagyok az. Nem is olyan régen még kihívásnak gondoltam a háztartás vezetését, a főzést, egyebeket. A babákat mindig szerettem, persze tisztes távolból, mert azért valljuk be, mégiscsak pisilő-kakiló-síró gépezetekről van szó. Ha valaki három évvel ezelőtt azt mondja nekem, hogy ilyenkor már egy közel másfél éves kisfickó napjait is fogom menedzselni kisebb-nagyobb sikerrel, biztosan körberöhögöm. De ugye, ember tervez...

A történet 2009-ben kezdődött, a párommal akkor ismertük meg egymást. Nem gondoltam, hogy kettőnk kapcsolata komolyabbra fűződik majd, de 2010 elején összejöttünk, és az év szeptemberében már együtt is laktunk. Beszélgettünk gyerekről is, benne volt az ötéves tervben (az még nem volt biztos, hogy melyik ötévesben), de valahogy akkor még nem gondolta komolyan egyikünk sem.  Aztán ugyanez év karácsonya után bizony véletlenül, és nem akarva sikerült összehoznunk egy babát. Januárban még rendesen megjött, februárban viszont már csak két napra, és az is kevés volt, így gyanús volt, hogy valami nem oké. Gondoltam, a kizárásos módszerrel a végére járok, hogy mi bajom van. Korábban többször előfordult már, hogy kimaradt egy-egy havim, így gondoltam, saját magam megnyugtatására tesztelek. Ez ilyen rutin-féle nálam. Iszonyatosan nagy pofára esés volt a két csík. Bíztam benne, hogy a teszt a rossz. Másnap még egyet ellőttem. Megint egyel több csík volt a vártnál. Még mindig abban reménykedtem, hogy mindkét teszt hibás. Hihetetlen, hogy kétségbeesésében az ember milyen téveszmékbe tud kapaszkodni. Emlékszem, elsírtam magam, na, nem az örömtől. Iszonyatosan féltem, remegett mindenem, nem akartam az egészet, lévén: én erre nem vagyok képes. A párom teljesen nyugodtan fogadta a helyzetet, még örült is neki, ahogy láttam. Nagyon megnyugtató volt.

Mivel a teszteket hétvégén csináltam, hétfőn elmentünk orvoshoz. Az sztk a leggyorsabb ilyenkor. Rengeteg ember, nem túl segítőkész és kommunikatív orvosok. Végre sorra kerültem. Elmondtam a problémám, megvizsgáltak, de nem mondtak semmit, én meg nem kérdeztem. Kaptam egy beutalót uh-ra. Még véletlenül sem tudtam elolvasni, mi állt rajta. Ott tudatosult bennem, hogy bizony én már ketten vagyok. Nyolchetes terhes voltam akkor, a képernyőn egy pici krumpliszsák formájú kis paca látszott. És ez a paca bizony a mi gyerekünk volt. Nagyon tetszett, hogy milyen kis aranyos. És rájöttem, hogy már most, és mindig szeretni fogom, és hogy akarom. Vigyorogva mentem ki a vizsgálóból, a párom is odáig volt. Szóval boldogok voltunk.

A terhesség többnyire problémamentesen zajlott, eltekintve a reggeli rosszullétektől, a folyamatos gyomorégéstől, a 20. héttől néha-néha elforduló spontán vérezgetésektől (az orvosok nem tudták megmondani, hogy mi az ok, csak mondták, hogy pihenjek, és szedjem a magnéziumot ezerrel. Szerencsére nem lett belőle gond később), a nem-tudok-aludni-tól, és a vizesedés okozta iszonyatos viszketéstől a 40 fokos nyári melegben. Rendszeresen látogattam a választott orvosomat, a picúrral mindig minden rendben volt, a 12. héten megtudtuk, hogy kukacos. Egyetlen dologgal piszkált mindig a doki: kapjak magamra egy kis pluszt, mert 50 kiló alatt nem fognak beengedni a kórházba szülni. 42-vel kezdtem a terhességet.

Végig dolgoztam, igaz, „tartalékos” üzemmódban, de így legalább nem unatkoztam. Jöttem-mentem, élveztem a terhességet, tetszett, hogy végre nem lógnak rajtam az XS-es ruhák, és imádkoztam sűrűn, hogy megtartsam majd a plusz  súlyomat. Olvasgattam a terhességről, gyereknevelésről, gyűjtöttem az infókat, jártunk szülésfelkészítőre, voltunk szülőszoba-látogatáson. Szóval úgy gondoltam, hogy viszonylag tájékozott vagyok a témában.

Szeptember végére, egy vasárnapi napra voltam kiírva, szombaton volt randink az orvosommal. Megnézett, és közölte, hogy itt valószínűleg baba lesz a következő héten, merthogy nyílik a méhszáj. Kérdezgette, hogy érzek-e keményedéseket, van e jóslóm, de semmi, nem éreztem. Ő meg csodálkozott nagyokat. Hétfő után szerdán találkoztunk, délelőtt nst, amnio, minden rendben volt, szokásos vizsgálatnál gyanús volt a doktor úrnak, hogy szülni fogunk. Még mindig nem éreztem semmit. Délutánra visszarendelt, megint nst. Én meg mint a kuka néztem, hogy szerintem én nem fogok szülni, nincs jósló, nincs keményedés, a gép viszont rendszertelen, kicsi fájásokat mutatott. Én meg még egyezkedtem a szülésznővel, hogy elmennék valamit enni, ha megnézte az orvosom a leleteimet. Hát erre már nem volt lehetőségem. Egy órával az nst után befektettek szülőszobára. Előtte túlestünk az adatok felvételén, és a beöntésen (vissza lehet utasítani, én nem tettem) Nem éreztem fájásokat, szerintem fel sem fogtam, hogy mi történik. Még egy órát beszélgettünk benn a párommal teljes nyugalomban. Úgy értem, én voltam nyugodt, ő meg hulla fehér, és teljesen ideges.

Kaptam egy kanült a karomba szükség esetére (iszonyatosan fájt, elsőre nem is sikerült betenni), ééés vártunk. Aztán nemsokára maguktól rendeződtek a fájások 5 percesekké. Kaptam labdát, ücsöröghettem azon, de más sok lehetőség nem volt. Esetleg állni lehetett volna még. Néha jött az orvos megnézni, hogy vagyok, kérdezgette, hogy fáj-e, akkor már fájt, de nem annyira, hogy ne legyek humoromnál, így odaböktem neki egy „próbálta-e már” kérdést. Látta, hogy jól haladunk, elment, de hamarosan visszatért burkot repeszteni. Na, innentől volt iszonyat gáz a történet. Fájdalomcsillapításra itt gáz van, és EDA, ha van anesztes. Gázt nem kértem, szerintem semmire nem jó, az EDA-tól meg féltem, mint a tűztől, hogy a gerincem mellett bökdösnek, így elmaradt a dolog. Én meg azt hittem, ott maradok.

Remegett a lábam a fájdalomtól, hányingerem volt. A levegőt kapkodtam, drága szülésznő nem mondta, hogy ne úgy csináljam, mert egyébként elájulok, és a gyerek se jut levegőhöz. (Nem, nem olvastam utána, a felkészítőn mondták, hogy a szülésznő majd megmondja, hogy mit hogy). Délután negyed 6 körül jött megint az orvos, már akár a karomat is levághatták volna, ha segít. Annyit volt energiám megkérdezni, hogy ez mégis meddig fog tartani? Válasz: hát, kb. még egyszer ennyi. Ránéztem az órára… Miivaaan? Még egyszer ennyi? Három óra óta vagyunk benn. Gyors számolás. Nem, az nem lehet. Elkenődtem. Drága kisfiam viszont megkönyörült rajtam. Félóra múlva, mint a rakéta, repült kifelé, a második, talán a harmadik nyomásra jött ki. Ha nem siet az orvos, el sem tudják kapni.

6 órakor, 3090 gr és 50 cm-rel megszületett végre a kisfiunk. Tudom, mindenki ezt mondja, és tényleg így van, abban a pillanatban, hogy kicsúszik, megszűnik a fájdalom. Páromat kérdezték, hogy elvágja-e a köldökzsinórt, de ő meg sem hallotta, csak pityergett és csodálkozott. A hasamra tették ezt a kis maszatos csomagot, számoltam, hogy milyen sok ujja van. Nézegettem: ráncos homlok, lelapult nózi, hegyes áll. Az első mondat, amit kinyögtem apának: milyen kis csúnyácska, remélem, nem marad így. Aztán elvitték, megtörölték, kivitte apa megmutatni a rokonságnak, míg én kaptam néhány öltést. A vágást észre sem vettem, a varrás elég rossz volt. A kétórás megfigyelés alatt segítettek mellre tenni, utána áttoltak a gyermekágyra, ahol 24 órás rooming-in van. Apa még maradt picit. Aztán ketten lettünk az alvó Mazsolával. Csak nézegettem órákig, ahelyett, hogy aludtam volna, amire a következő napokon nem nagyon volt már lehetőségem.

Négy éjszakát maratunk a kórházban, panaszom nincs a gyermekágyas részre, akivel ott találkoztam, mindenki kedves volt. Leszámítva a saját szülésznőmet. Egyedül a hajnali hangos takarításnak nem örültem. A babázással nem volt itthon sok gondunk, Mazsola nem volt hasfájós, szépen evett, és sokat aludt (ezt a jó szokását megtartotta ezidáig). Ma már nagyfiú és sokszor nem mintagyerek, de imádjuk. A páromra pedig nagyon büszke vagyok, jó apuka, jó társ, és még a szülést is kibírta, pedig egy csepp vértől ájulós típus. Szeretjük egymást, egyelőre hárman, de tervezzük Ketteskét, és biztos vagyok benne, hogy ő majd az összes baba-borzalmat be fogja pótolni.

Mazsimami