szüléstörténet szülés

Felkészülés a babára

2011. közepén befészkelte magát a fejembe az a gondolat, hogy babát szeretnék. Mindig is akartam, de mindig a közeli-távoli jövőbe helyeztem a tervet. Abban az évben azonban elemi erővel tört rám a gondolat, és nem tudtam szabadulni tőle. A családunkban is egyre több baba született, gondolom ez lehetett a katalizátor.

A (most már) férjemmel is bátorkodtam megosztani ezt a gondolatot. Mivel kellően durrbelebumm típus vagyok, ő azt mondta, hogy várjunk egy évet, készüljünk rá fizikailag és anyagilag is a babára. Azt gondolta, hogy egy év alatt lehiggadok, és nem fogom sürgetni ennyire a babavállalást. De igazából semmi más nem érdekelt. Volt egy jó munkahelyem, voltak barátaim, a kapcsolatunk kiegyensúlyozott volt, utazgattunk, de mindent untam, és úgy éreztem, hogy nem teljes baba nélkül az életem, és hiányzik valami a teljességhez. Biztosan tényleg létezik egy ilyen óra, ami egy szép napon elkezd ketyegni az emberben, és nálam nagyon hangosan kezdett el ketyegni.

A kényszerű várakozás éve alatt igyekeztem fizikailag és lélekben is rákészülni a feladatra. 2012 januárjában leszoktam a dohányzásról, még intenzívebben kezdtem sportolni, mint előtte. (Szóval így már kemény három alkalommal mentem el futni egy héten…) Sokat olvastam a babavállalásról, és hogy mivel is jár ez. A családunkban lévő babákat is elkezdtem más szemmel figyelgetni, hogy tudjam, mi vár majd rám a későbbiekben. Próbáltunk gyűjtögetni is, hogy az anyagi alapok is meglegyenek, mire a baba megérkezik. Egyszóval szörnyen tudatosan próbáltunk nekivágni a dolognak.

2012 második felében mondtam a páromnak, hogy kezdjük már el a próbálkozást a babával, mert biztos, hogy nem fog összejönni elsőre. Mondtam, hogy akár fél év, egy év is lehet, és nem szeretnék megöregedni, mire megszületik a gyerek. Mivel még nem teljesen készült föl arra, hogy hamarosan terhes legyek, így ez az érv meggyőzte, hogy majd próbálkozunk, és addig is szokja a gondolatot.

Nem vártam, hogy elsőre összejöjjön a baba, de azért titokban reménykedtem benne. De első hónapban megjött, szóval kicsit sajnáltam a dolgot, de gondoltam, van még rengeteg időnk, majd próbálkozunk tovább. Valami mégis furcsa volt, mivel a vérzésem gyengébb volt, mint szokott, így azért elvégeztem egy terhességi tesztet. Negatív lett, de még mindig úgy éreztem a vérzés ellenére is, hogy lehet, hogy mégis megfogant a baba. A párom azt mondta, hogy hagyjam már, biztosan nem jött össze elsőre, majd próbálkozunk következő hónapban. Azért vettünk még egy tesztet pár nap múlva, és ezen már két halovány kis csíkocska látszódott. Megbeszéltük, hogy várunk még pár napot, és ismét megpróbáljuk a tesztet. Még egyetlen napig tudtam türtőztetni magam. Az új teszten már egyértelműen két csík látszódott, megfogant a baba.

Terhesség

Nagyon örültem, a párom picit elképedt, mert azért nem gondoltuk komolyan, hogy ilyen hamar teherbe esek. De mindketten nagyon boldogok és meglepettek voltunk. Sajnos a vérezgetés nem maradt abba, így elmentem nőgyógyászhoz. A doki azt mondta, hogy van petezsák, de mivel még pici az embrió, nincs szívhang. Utrogestant írt fel a vérezgetésre, és két héttel későbbre hívott vissza kontrollra. Két hét múlva már dobogott a kicsi szíve, de a vérezgetés nem maradt abba. Nagyon izgultunk, hogy velünk marad-e a baba. Közben nagyon fáradt voltam, rengeteget aludtam, bár hányingerem szerencsére nem volt. Igyekeztem nagyon sokat pihenni, és vigyázni a babára. A vérezgetés csak a 10. hétre múlt el nagyjából, addig végig nagyon izgultunk a piciért. Emiatt nem is mertük elmondani a hírt csak a 11. héten (karácsonykor) a családnak. Nagyon kellemes meglepetés volt mindenki számára.

A 12. heti ultrahangon azt mondta az orvos, hogy valószínűleg kisfiú lesz a baba, és valóban az lett. A 2. trimeszterben nagyjából rendben ment minden. Már nem kellett az ólmos fáradtsággal küzdenem, és egyre több energiám lett. A pocakom rohamosan növekedett. A párommal úgy döntöttünk, hogy a baba születése előtt még össze szeretnénk házasodni. Szűk körben tartottuk meg a bulit. Az egyházi és a polgári szertartásra meghívtuk a közelebbi barátainkat is, de a vacsorára csak a szülőket és a testvéreket a családjukkal. Nagyon bensőséges volt így az egész, és nem volt annyira kimerítő, mint egy hagyományos lagzi.

Az esküvő után nászútra mentünk a férjemmel egy wellness szállóba. Valószínűleg itt megfáztam egy kicsit. Pár napig fájt a fülem, majd az egyik nap azt vettem észre a munkahelyemen, hogy nehezen tudok enni. Mikor hazaértem, azt vettem észre, hogy az arcom egyik fele lebénult. Amikor mosolyogtam, vagy beszéltem, az egyik oldal meg se moccant. Mivel hétvége volt, bementünk az ügyeletre, ahol megállapították, hogy arcidegbénulást kaptam, valószínűleg a fülgyulladás mellékhatásaként. Szteroidokat kaptam nagy dózisban, rövid időn keresztül, illetve antibiotikumot is írtak fel. A neurológián emellett fizikoterápiát is javasoltak. Két héten keresztül árammal próbálták stimulálni az arcidegeket, hogy „dolgozzanak”. Közben folyamatosan tornáztatni is kellett az arcomat különféle feladatokkal. Szerencsére két hét alatt nagyjából újjáéledtek az arcomban az izmok, de még néhány hónapig nem volt teljesen „őszinte” a mosolyom.

Eközben a terheléses vércukorvizsgálaton kiderült az is, hogy magas a cukrom, így diétára fogott az orvososom. Lehetséges, hogy a szteroidok miatt ugrott meg a cukrom, lehet, hogy egyébként is magas lett volna, mindenestre a terhességem végéig 150 grammos szénhidrát diétát írt elő, amit több-kevesebb sikerrel tudtam tartani. Emiatt kéthetente vérvizsgálatokra kellett járnom. A 7. hónap környékén már nagyon nagynak éreztem a terhem, egyre fárasztóbb volt az egyébként is eléggé stresszes munkám, így a szülés előtt két hónappal befejeztem azt.

A terhességem utolsó 1-2 hónapja nagyon lassan telt. Egyre nagyobbra nőttem, a baba szintén. Mivel nyár volt, a lábaim nagyon bedagadtak. Éjszakánként egyre nehezebben tudtam aludni. Kétóránként ki kellett mennem pisilni. Már 200 méter megtétele is nagyon megterhelő volt. A 37. héttől fogva folyamatosan biztattam a kisfiamat, hogy amennyiben van kedve, induljon el kifelé, mert mindkettőnknek jobb lenne, ha kint lenne. Gondolkodtam rajta, hogy esetleg lehetne valamilyen házi praktikát bevetni az ügy érdekében. Gondoltam, hogy megpróbálkozhatnánk a szexszel, de hát akkora voltam, mint egy lamantin, és ennyire is éreztem magam vonzónak, szóval nem erőltettük a dolgot. A bábakoktél túl merésznek tűnt, és hasonlóan a forró ülőfürdőhöz, a babára nézve károsnak éreztem. Lépcsőzni nem akartam, és amekkora voltam, lehet, hogy vissza is gurultam volna. Málnalevél teát a cukrom miatt nem ihattam, a fűszeres ételeket meg annyira nem szeretem. Végül arra jutottam, hogy nem erőltetem a dolgot, mert nem jó ötlet megzavarni a dolgok természetes menetét.

A szülés

Elolvastam egy-két könyvet a szülésről, egy videót is megnéztem a témában. Kissé sokkoló volt. Úgy gondoltam előzetesen, hogy szeretnék minél háborítatlanabbul szülni, oxitocin nélkül, lehetőség szerint a gátmetszést, burokrepesztést, császármetszést és mindenféle orvosi beavatkozásokat elkerülve. Bíztam benne, hogy ha türelmesek leszünk, és nem háborgatjuk a babát, akkor meg tud születni különösebb orvosi segítség nélkül.

Az utolsó héten már minden áldott nap bíztam abban, hogy ez a nap lesz a NAGY NAP. Péntekre voltam kiírva. Szerda hajnalban, fél 6 felé elkezdett fájni a derekam. Olvastam valahol, hogy a vajúdás során érzett fájdalom a menstruációs fádalom 10-100-szorosa. Hát ez körülbelül olyan volt, mint a menstruációs fájdalmam duplája. Még gondoltam is magamban, hogy ez így nem is lesz olyan vészes. A fájásaim közti idő kezdett csökkenni. Fél 7 körül felköltöttem vidáman a férjemet, hogy ébredj, mert ma meg fog születni a baba. Azután folyamatosan nőni kezdett az idő két fájás között, és végül tíz óra felé teljesen elmúlt. Csak jósló fájások voltak. Vaklárma.

Napközben már nem tudtam elaludni, de azért próbáltam pihenni. (Megjegyzem, hogy az utolsó hónapban már ülni vagy feküdni sem túl pihentető.) Este 10 körül lefeküdtünk aludni. Kétóránként a szokásos pisitúrára indultam. Fél négy felé ébredtem fel arra, hogy ismét fájásaim vannak. Ez már a menstruációs fájdalom kb. tízszerese volt. (Már ha lehet ezt skálázni.) Tízperces fájások voltak, de elég durvák. Mivel előző nap is fölöslegesen ugrasztottam ki a férjemet az ágyból, most nem szóltam neki. Kimentem a konyhába, zenét hallgattam és számolgattam, hogy mennyi idő telt el két fájás között. Hét óra körül azért szóltam neki, hogy ma lehet, hogy lesz baba, de már nem akarom elkiabálni a dolgot.

Lefürödtem, megreggeliztem és kilenc-tíz óra körül bementünk a kórházba. Addigra már 5 percesek voltak a fájásaim, bár nem akartak tovább sűrűsödni. Itt már azért jobban fájt, mint előző nap, de azért ez is az elviselhető fájdalom kategóriájába tartozott. Valószínűleg „megijedtek” a fájások a kórháztól, mert mire odaértünk, el is kezdtek ritkulni. Az orvosom pont ügyeletes volt, megvizsgált. Mondta, hogy még nem eléggé előrehaladott a dolog. Mondta, hogy vagy hazamegyek, vagy befektetnek egy kórterembe és ott várom ki a végét, de a szülőszobára még nem mehetek be, mert sok idő van hátra. Azt gondoltam, hogy ha hazamegyek, visszajövök, és megint berezelek, akkor megint kezdhetjük elölről, szóval inkább maradtam. Így utólag azt mondom, hogy érdemesebb lett volna hazamennem, de akkor így láttam jónak.

Befektettek egy kórterembe, ahol két újszülött volt az anyukájukkal. A páromat hazaküldtem, én pedig próbáltam pihenni. Délután 4-ig rendben volt minden, nem volt annyira vészes a dolog. Akkor 2. fokozatra kapcsolt a szülés, és nagyon elkezdett fájni, ráadásul hosszabbodtak is a fájásaim. Mivel bent volt két kisbaba a teremben, nagyon nem tudtam a csendes kínlódásom kívül mást csinálni. Mivel már két napja (vagy egy hónapja, nézőpont kérdése) nem aludtam rendesen, így nagyon el is fáradtam. Azt csináltam, hogy minden fájás után lefeküdtem, kicsit elszunnyadtam. Azután 5 perc múlva kezdődött a fájás, fel kellett ugranom, mert állva nem volt olyan szörnyű a fájdalom. Azután megint visszafeküdtem, szusszantam egyet, és újból kezdődött a dolog. Ez ment este 8-ig. Eléggé kész voltam. A fájásoknak egyébként olyan fura íve volt. Már egy fél perccel a fájás előtt lehetett érezni, hogy jön, azután mintha elkezdték volna a gyomromat/méhemet csavarni belülről, szorított, szorított, majd elkezdett kiengedni, és elmúlt a fájdalom. Minden egyes fájás egy külön kis történet volt.

Az esti vizitnél mondták, hogy menjek be a szülőszobára és megnézik, hogy hogy áll a dolog. A méhszáj még mindig csak kétujjnyira tágult, de mondták, hogy maradjak már a szülőszobán, és hívjam be a férjem.

Megkaptam a beöntést (ami megjegyzem, hogy a lehető legkevésbé kellemetlen momentum volt a szülés során), CTG-t csináltak. Megismerkedtem a szülésznővel, aki egyébként egy tündér volt. 9 körül bejött a férjem is. Nagyon jó kedve volt. Nem teljesen vette észre azt a hangulatváltozást rajtam, ami az elmúlt fél nap fájásai után bekövetkezett. Voltunk korábban szülésfelkészítőn, és próbált az ott tanultak alapján masszírozni, meg leültetni a labdára, meg mindenféle pózokat kipróbáltatni. Mondtam, hogy hagyjon békén, mert semmi nem esik jól. (Ezt lehet, hogy kevéssé higgadt hangnemben mondtam.) Csak úgy volt elviselhető a fájdalom, ha álltam.  Közben a CTG tappancsai végig rajtam voltak, ami kicsit zavaró volt.

9 körül érkezett meg az orvosom is. Burokrepesztést hajtott végre, ami kicsit begyorsította a dolgokat. A fájásaim már kb. 2-3 percesek voltak, és kezdtek teljesen egybefolyni. Magamban (és állítólag néha hangosan is) azt ismételgettem, hogy császármetszést akarok, mert ezt nem lehet kibírni, ez nem emberi fájdalom. Ez már nem a menstruációs fájdalom százszorosa volt, ez már mérhetetlen volt, nem is tudom mihez hasonlítani. Könyörögtem, hogy legyen minél hamarabb vége, mert már nem bírom sokáig. Közben kaptam injekcióból valami enyhébb fájdalomcsillapítót. Fájásgyengeség miatt kaptam oxitocint is. Mire ide eljutottunk, már nem érdekelt semmi a természetes szüléssel kapcsolatban. Úgy voltam vele, hogy csak jöjjön ki minél hamarabb, mert ezt nem lehet tovább bírni. A szülésznő mondta, hogy két-három órán belül megszülethet a baba, és ebbe a reménysugárba próbáltam kapaszkodni. Innentől már nem sokra emlékszem, szóval lehet, hogy pontatlan vagyok.

Olyan 11-éjfél körül (?) megkezdődtek a tolófájások. Mondta az orvos, hogy már látszik a baba hajas feje. Nyomtam, nyomtam, de a baba nem akart kijönni. Az orvos végül az utolsó fájásnál ráfeküdt a hasamra, és úgy préselte ki a kis óriást hajnal fél 1 körül, körülbelül 21 óra vajúdás után. Pont azon a napon született meg, amikorra ki voltam írva, 3800 grammal és 58 centivel. Amikor végre megszületett, a mellemre tették a babát. Én megmondom őszintén, hogy abban a pillanatban nem éreztem semmi különöset. Örültem, hogy végre kint van a baba, és hogy túléltem ezt a tortúrát és ennyi. Nem volt meg az a mindent betöltő gyönyörűség, inkább csak megkönnyebbülést érzetem. A következő húsz percre elvitték a babát fürdetni, majd rendbe raktak engem. Addigra teljesen kimerültem, és a lábaim úgy remegtek, mi a nyárfalevél, pedig kánikula volt.

Fürdetés után a mellemre tették a babát és megszoptattam. Másnap még meglehetősen gyenge voltam, hajnalban el is ájultam, mert elég sok vért vesztettem. De napközben már kiadták a babát, aki egész nap velem volt, rooming-in rendszerben. Ez elég kimerítő volt a nehéz szülés után, de nagyon jó volt, hogy tudtunk ismerkedni a kicsivel. Nagyon nyugodt baba volt, rengeteget aludt az első napokban.

A természetes szülés több ponton nem valósult meg. Kaptam oxitocint, volt burokrepesztés, volt beöntés, kinyomták a babát. Ehettem és ihattam volna szülés közben, de mivel az ebédemet is kihánytam a vajúdás során, így ez eszembe sem jutott. A baba karja beakadt útközben, így egy meglehetősen nagy gátmetszéssel segítették a kiérkezését. Egyszóval elég sok dolog nem jött össze a „természetes” szülésből, de így utólag nézve a dolgot, nem is tulajdonítok ennek akkora jelentőséget. Nem tudom, hogy az én fájdalomküszöböm alacsony, és hisztis voltam-e, aki nem koncentrált az orvosra, vagy egyszerűen tényleg van, akinek kevésbé fáj a dolog, de meg kell mondanom, hogy egyáltalán nem viseltem hősiesen a dolgot, bármennyire is igyekeztem rákészülni a dologra.

Így utólag egyáltalán nem érdekelnek ezek a beavatkozások. Nem is gondolom, hogy lenne bármi jelentősége annak, hogy segítséggel, vagy anélkül sikerül megszületnie a babának. Az a lényeg, hogy megszületett a kisfiam, aki most hét hónapos, és egyszerűen csodálatos. Tökéletesen kiteljesítette az életemet. A szülés után közvetlenül azt mondtam, hogy ez a gyerek egyke lesz, mert ezt én még egyszer képtelen vagyok végig csinálni. Az emberi szervezet azonban egy rendkívül jól működő szerkezet lehet, mert a szülést követő két nappal már jótékony homály fedte a szülés fájdalmának emlékét. Már azt gondoltam, hogy lehet, hogy egy ilyen gyönyörűségért ki lehet esetleg bírni még ezt egyszer vagy kétszer.

Folyt. köv.

Niké