33. hét  - 32+7

Itt a szép idő, a napsütés, fortyognak a hormonok, zümmögnek a méhecskék, akik majd beporozzák a bibét, persze ha a bibe is úgy akarja... Rám is hatással van a tavasz, még ha leginkább csak az ablakból kinézve élvezhetem. A napokban sokat gondolok az első külföldi, családi nyaralásunkra.

1994-et írtak, 11 éves voltam akkor. Ekkor még misztikus dolog volt a megfoghatatlanságával az, hogy külföld. Mi az? Ott milyenek az emberek, két fülük van? Hogy beszélnek? Minden nappal izgatottabban vártam az indulást és szépen lassan egy csoda körvonalazódott előttem. Egy fehér Renault 4-es kis konzervdobozhátú kocsival vágtunk neki egy hajnalon. 800 km körülbelül, egy Rabac nevezetű halászfalu Isztria keleti részén, Rijekától nem messze. Ahogy utaztunk és telt az idő, váltották egymást a tájak, én egyre türelmetlenebb lettem és vártam a külföldet. Vártam a tengert, amiről annyit olvastam, és vártam, hogy csodát látok. Apámat kérdezgetem, mikor érünk már oda, közben a 8 éves húgomat próbáltuk lekötni anyámmal.
Egyszer csak utolértük a csodát! Apám közli, már nem sok kell, és megérkezünk. Belépünk egy alagútba, aminek neve is van:Ucka, és kb. 10 km hosszú. Onnan kiérve vakító napfény fogad, és az addig kopár-sziklás hegy helyett a tengerparton találjuk magunkat.

Megállunk, mert nem lehet szó nélkül elmenni a látvány mellett, mellbe vág, ami elénk terül és az illat, amit érzünk. Előttünk fekszik Rijeka, és a tengerpart mellett vagyunk. Látjuk a strandot a sziklának csapódó hullámokkal, az azúrkék vizet, és megcsapja orrunkat a sós tengervíz és a halszag, és valami olyan virágnak az illata, ami bizonyára csak a mennyországban létezik. Nehezen indulunk el, de nem ácsoroghatunk a főút mellett...beülünk a kocsiba és bekapcsoljuk a rádiót, és először hallok balkáni dallamokat, teli tűzzel, érzelemmel... orromban a hal és algaszag, előttem a tenger, és forró szél csap be az ablakon...túl sok az érzékeimnek, tömör gyönyörűség és életszeretet, ez ami most majd 20 évvel később eszembe jut arról, amit ott 11 évesen nem tudtam magamnak megfogalmazni.

Akkor láttam először csodát, alföldi lány vagyok, aki a Tisza-parton született és él, akinek a szíve itt van bárhol is legyen, és minden tengerszagnál többet jelent nekem a Tisza-szag, de annyira tömény, meghökkentő szépséggel addig még nem találkoztam, beleégett a tudatomba, és ha valami szépre kell gondolni,a gyerekeim mellett ez a kép sejlik fel.

Újabb csoda, egy sokkal nagyobb és szebb csoda részese leszek hamarosan: megszületik a kisfiam! Manapság kezdek félni a szüléstől, igaz kétszer végigcsináltam, de minden szülés más. Félek, mert mindkét szülésem problémás volt és lehetett volna.

Léna elakadt, se ki se be nem tudták tuszkolni, vákuummal született és szerencséje volt, Maja nyakán 3x köldökzsinór és arctartás, szerencséje volt...Nem szeretném harmadjára kísérteni a szerencsét, de nem tudom, merném e megtenni a lépést a császármetszés felé. Nem hoztam fel még a dokimnak, hogy mi lenne ha...talán mert még én is bizonytalan vagyok, félek, hogy igent mond és onnan már nincs visszaút. Úgy gondolom, nagyjából tisztában vagyok az előnyökkel-hátrányokkal, és hogy nekem kell dönteni, és teszek magasról a szülésélményre, meg a "milyen anya az ilyen hogy direkt császárt akar dologra"de a babának is jobb a hüvelyi szülés, ha semmi veszély nem fenyegeti. Számít az én félelmem ehhez képest? Nekem nem, de ha megint lesz valami.... Azt is tudom, hogy mire felvételre kerülök a kórházban, már eszembe sem fog jutni mi történt , egész egyszerűen mert frankón nem tudok gondolkodni egyáltalán. Nem tudom, fogalmam sincs ezt hova rakjam, de szeretném a helyére tenni, mert így félelemmel nem készülhetek a szülésre.

Saulról annyit, hogy szerintem szépen növekszik, dagadok rendesen, Léna puszival és öleléssel köszönti pocakot, ha hazaér oviból, mindig szól, ha szerinte éhes Ferike (fedőnév), Maja bőszen itatni akarta szájvízzel, úgy, hogy odahozta hozzám, felhúzta a pólóm, majd a hasamhoz nyomta, hogy nyam-nyam.

Mozgása is megváltozott, már nem olyan ficánka, de ha üt, akkor az ütés a javából! Ritkán, de annál nagyobbakat rúg, inkább a karjait és fenekét dugdossa ki, forgolódik és csuklik. Tudom a "nagyterheseknél" ez természetes és valahol megnyugtató, hogy már akkora hogy nem tud bukfencezni. Apropó, "nagyterhes"! Olyan jót mulattam majd kicsit bosszankodtam, mikor először hallottam a "kisterhes" szót, mikor az elsővel kérdeztem valamit a védőnőtől ő meg mondta, hogy az csak nagyterheseknél van. Mi a fene, hát nem annyira vagyok terhes, mint a szülni készülő?? Olyan lefitymálónak tűnt először, aztán rájöttem, hogy ez védőnői berkekben ez olyasmi lehet, mint a "régi öregek" kifejezés más szövegben.

Szóval már most nagyon terhes vagyok, néha másoknak is, és talán el kéne kezdenem végre pakolászni a kórházi cuccom.

Most kicsit szóhoz sem jutok, épp nézem a híradót, amiben most egy éhenhalt másfél éves gyerekről van szó. Hatalmas villa a szülőknek, 4.5 kiló másfél évesen, 6 kiló félévesen, alultápláltság miatti halál. Szülők jól tápláltak, luxus körülmények, anya nem működött együtt a védőnői hálózattal, anyakönyvet is kényszerből csináltatott a gyereknek...állítólag fénnyel akarták etetni...

Különös kegyetlenségből emberölés, és tényleges életfogytig várható....Nem tudok napirendre térni felette, megdöbbent és nem akarom elhinni, hogy létezhet ekkora kegyetlenség és butaság! Miért hagyta vajon annyiban a védőnő és a doki, hogy csak úgy elzavarták AZOK? Nagyon érzékeny vagyok ezekre a témákra, most meg különösen ki tudok borulni rajta.

 

Minakó